Egy költő, aki együtt született a múlt századdal

Száztizenöt évvel ezelőtt látta meg Isten szép világát Szabó Lőrinc, a magyar gondolati líra egyik jeles képviselője, akinek az életműve a XX. századot leginkább reprezentálók közé tartozik. Az az évszázad tükröződik műveiben, amelyikben nemzetünk drámai változások során esett át, miközben maga a világ is változott, a kultúrával és a költészettel is. Nem volt könnyen megélhető a kor, amelyikben élt. De mit is mondhatunk el pályájáról?
A leendő irodalmár 1900. március 31-én, Miskolcon született, id. Szabó Lőrinc mozdonyvezető, vasúti fékező és felesége, Panyiczky Ilona gyermekeként. Családja hamar elköltözött az Avas-hegy alatti városból, s a majdani költő Balassagyarmaton kezdte, és Debrecenben fejezte be iskolai tanulmányait. Majd a Budapesti Egyetem bölcsészeti karán tanult tovább. Szinte ragadtak rá az idegen nyelvek, olyannyira, hogy már diákként műfordított latin, ógörög, német, francia és angol verseket, köztük Shakespeare összes szonettjét.
Emellett a fiatal Szabó Lőrinc verseket is kezdett írni, s első költeményeivel a nagynevű irodalmi lap, a Nyugat szerkesztőjénél, Babitsnál jelentkezett, aki ki is adta műveit. Majd 1921-ben az ifjú költő-műfordító feleségül vette az ugyancsak március 31-én, de tőle öt évvel korábban született Mikes Klárát, és abbahagyva egyetemi tanulmányait, Az Est c. lapnál helyezkedett el. A következő évben kiadásra került első, Föld, Erdő, Isten c. verseskötete, mellyel valósággal berobbant az irodalmi életbe, költeményei ritka elismerést váltottak ki. Később Szabó a Pesti Napló munkatársa lett, majd 1928-ban olvasószerkesztőként állt munkába a Magyarországnál. Versei és műfordításai mellett pedig tárcacikkeket és riportokat is írt.
Az 1920-as években az ógörög drámai kardalok hatására olyan monológ-verseket írt, melyekben a társadalomban felhalmozódott feszültségek vetődtek felszínre. 1932-ben pedig megjelentette Te meg a Világ c. verseskötetét, melyben – Max Stirner német filozófus szélsőségesen individualista (az egyént mindenek fölé helyező) filozófiájától is ihletetten – a személyiség szenvedélyes függetlenségi harcát vívta.
A versírás mellett továbbra is fordított: Shakespeare-színműveket, a francia Villon Nagy testamentum c. költeményét, Moliere Nők iskolája c. színdarabját, Johann Wolfgang von Goethe Verther szenvedései c. regényét ültette át magyar nyelvre. Emellett pedig Tyutcsev, Puskin és Krilov több művét is magyarra fordította.
A II. világháborúban behívták katonának, s 1944-ben már főhadnagyi rangban szolgált, ezért 1945 után, az „ellenforradalmi elemek” elleni hisztérikus üldözés során letartóztatták, és csak nehezen sikerült tisztáznia magát. Az irodalmi élet peremére szorították, és a Magyar Írók Szövetsége csak heves viták után fogadta sorai közé 1947-ben. Ugyanebben az esztendőben jelentette meg az emberi életről írt eszmélkedését, a Tücsökzene c. költeményt. A mindenféle ideológiai hatástól magát elhatároló költőt 1948-ban még Puskin-emlékéremmel tüntették ki, műfordítói tevékenysége elismeréseként, ám a következő évben már újból „feketelistára” került, és pár évig nem publikálhatott. Azután ismét megenyhült irányában a kommunista rezsim, s 1954-ben József Attila-díjjal, három esztendő múlva pedig – a zeneszerző Kodály Zoltánnal és az író Németh Lászlóval együtt – a II. világháború utáni legmagasabb állami kitüntetéssel, a Kossuth-díjjal ismerték el munkásságát. Ám szervezetét ekkorra már megviselte két trombózis, valamint egy sokízületi gyulladás, nem sokkal a kitüntetés átvétele után pedig kiderült, hogy áttételes tüdőrák alakult ki nála, melyet már nem tudtak megszüntetni, és a költő szíve 1957. október 3-án megszűnt dobogni… (Forrás: Wikipédia)

Lajos Mihály