Összeilleszkedés és összetartozás

„Ti, asszonyok, engedelmeskedjetek férjeteknek, ahogyan illik az Úrban. Ti, férfiak, szeressétek feleségeteket, és ne legyetek irántuk mogorvák. Ti, gyermekek, engedelmeskedjetek szüleiteknek minden tekintetben, mert ez kedves az Úrban. Ti, apák, ne ingereljétek gyermekeiteket, nehogy bátortalanokká legyenek.” (Kol 3,18-21)
Pál ősi igazságokat fogalmaz meg a Kolossébeliekhez írott levélben. Már a teremtéstörténet rögzíti, hogy a férfi és a nő kapcsolata az összeilleszkedésen alapul, és a teljes összetartozásban nyeri el végső értelmét. Amikor Isten a családról beszél, nem ideiglenes, alkalmi egységről szól, hanem olyan egymásra találásról, amely monumentális és jó esetben életre szóló, otthonteremtő, sőt jövőteremtő közeggé lesz. Társai lehetünk Istennek a teremtés folyamatában, amikor új egység jön létre, egyfajta várerőd, menedék, s ebbe érkeznek majd meg a gyermekek és unokák. Mindez azonban csak akkor működik, ha megtörtént az egymáshoz illeszkedés, ha létrejött az életre szóló ragaszkodás, ahol a kötőanyag az Istentől jövő feltétel nélküli szeretet.
Legtöbben itt rontják el. Nem mernek vagy nem akarnak állandó, maradandó kapcsolatban élni. Csak érintőlegesen, felületesen beszélgetnek, ismerkednek és szeretnek. A futó kapcsolatok korát éljük, amelyben könnyedén érintkezhetünk a világ másik felén élőkkel is, de nem merünk igazán mélyen egymásba kapaszkodni, igazán ölelni, igazán végighallgatni. Pedig egy működő házasságnak ez lenne az alapja. A szülő–gyermek kapcsolatot ez határozza meg. A minőségi idő, az egymásra fordított órák vagy percek. Egy friss felmérés szerint az átlag édesapák naponta 45 másodpercet beszélnek a gyermekeikkel négyszemközt. Fiatal házasok félve kimondják: több időt tölt a másik a monitor előtt vagy épp a telefonjával, mint velem. Pezseg az információáradat, s közben a családi élet ellaposodik. Szigetek alakulnak ki a lakáson belül, amelyeken társas magányukat élik meg szülők és gyermekek. Pedig létezik megoldás.
Az Ige nem szabályrendszert állít fel, nem katonai szigorra tanít, hanem az egymásra figyelésre. Az egymásnak való szolgálatra, emberi mivoltunk megélésére, a másik tiszteletére és szeretetére. Mint ahogy a házassági esküben szereplő hűség, gondviselés és segítőkészség sem elméleti fogalmak, hanem az élet sűrűjében alkalmazandó gyakorlati dolgok. Az egymás iránt érzett szeretetet váltsuk együtt töltött időre, tényleges törődésre, cselekedetekre. Így válhat a családunk valódi egységgé, roppant erőforrássá, önmagunk ismeretének legjobb tükrévé, s Urunk áldásainak kimeríthetetlen kútjává.

Szimkovics Tibor,
ráti és minaji lelkipásztor