„Mi ezt a vidéket képviseljük” – Interjú a BorzsaVári népi zenekarral
Az öttagú BorzsaVári zenekart sokan ismerik, hiszen az elmúlt években Kárpátalja számos pontján léptek fel, miközben, népszerűsítve a magyar népzenét, vidám dalaikkal táncra perdítették a közönséget. Az együttes tagjai Kovács Sándor (brácsa) és gyermekei, Dániel (hegedű), Tamás (nagybőgő), Abigél (ének), valamint Kovács Péter zenetanár (hegedű). Noha Péternek is Kovács a vezetékneve, nem rokona, annál inkább jó barátja a vári családnak.
– Gyerekek, hány évesek vagytok?
Abigél: Én tízéves vagyok.
Tamás: Én kilenc.
Dani: Tizennégy.
– Tamás, te kilencévesen már nagybőgőzöl, pedig jóval kisebb vagy még, mint a nagybőgő.
Tamás: Igen, ez így van, de nemsokára kapok egy kisebb méretű nagybőgőt. Azon könnyebben megy majd.
– Abigél, az ének mellett hangszeren is játszol?
Abigél: Igen, fuvola szakos vagyok a zeneiskolában.
– Sándor, hogyan és mikor alakult a zenekar? Szép sorban születtek a gyerekek, és már látta is bennük a népi együttest?
Sándor: Persze, arra „gyúrtunk” (nevet). Komolyra fordítva a szót: a BorzsaVári zenekar 2009-ben alakult Kisgejőcön egy népzenei tábor hatására, ahol dunántúli dallamokat tanultunk. Dániel éppen nyolcéves volt. Amikor hazajöttünk, észrevettük, hogy a fiunk teljesen megváltozott: tetszik neki az, amit játszik. Volt egy bőgős jelöltünk, Szeles Zoli. A szomszéd kislány, Barta Anna pedig hegedűsként csatlakozott. Egyetlen feltételt szabtam: a népzenének, melyet játszottunk, autentikusnak kellett lennie. Ragaszkodtam a klasszikus felálláshoz: két hegedű, egy nagybőgő és egy brácsa. Mivel brácsás nem akadt, ezért vettem a bátorságot, és megtanultam brácsázni, ami több-kevesebb sikerrel megy. Így alakult a zenekar, ez volt a kiindulópont.
– A tagok ma már nem ugyanazok. Meddig zenéltek az első felállásban?
Sándor: Míg a bőgős el nem ment, 2012-ig. Ezután 2014-ig Ignácz Krisztián vette át a nagybőgőzést, később Tamás fiam folytatta. Barta Anna két éve ment el gimnáziumba tanulni, azóta Péter hegedül velünk.
– Kinek az ötlete alapján született a BorzsaVári elnevezés?
Sándor: Sok ötletünk volt, végül ezt választottuk. A BorzsaVári elnevezés a lakóhelyünkhöz kapcsolódó nevekből adódik. A Borzsa folyó és Mezővári kapcsolatából indultunk ki. Fontos örökségünk az is, hogy a borsovai vár hajdan nagy kiterjedésű közigazgatási és egyházi megyeszékhelye volt az itt szerveződött Borsova vármegyének. Mi ezt a falut és ezt a vidéket képviseljük. Az elnevezés a kománk, Estók István református lelkész ötlete volt.
– Meséljetek magatokról! Abigél, mikor tanultál meg népdalokat énekelni?
Abigél: Anyuék mesélték, hogy négyévesen énekeltem először a BorzsaVári zenekarban Péterfalván.
– Tamás, te mióta játszol hangszeren?
Tamás: Négyévesen írattak be Kovács Péter bácsihoz hegedűre (szintén az együttes tagja – a szerk.). Később, amikor a BorzsaVári zenekar nagybőgőse ritkábban tudott eljönni a próbákra, akkor apa kitalálta, hogy tanuljak meg bőgőzni. Így kezdtem el helyettesíteni Krisztiánt.
– Ennyire könnyen megy egy új hangszeren való zenélés elsajátítása?
Tamás: Elég sok gyakorlás kell hozzá.
– Dani, hogyan és mikor kezdődött zenészéleted?
Dani: Én is négyévesen kezdtem el hegedülni. Kocsis Ágnes volt a tanárom. Klasszikus zenét tanultam. Ahogyan azt apu is említette, 2009-ben ismerkedtem meg a népzenével.
– Mit jelent számodra a zene?
Dani: Foglalkozást, hobbit. Már olyan szinten a hobbim, hogy ezt látom életcélomnak is.
– Sándor, mind a három gyermeke négyévesen kezdett el zenélni. Tudatos döntés alapján történt így?
Sándor: Nálunk a hangszerekhez hozzá lehet nyúlni, kézbe szabad venni. Sose szoktuk mondani, hogy „Ne nyúlj hozzá, mert eltörik!”, vagy, hogy „Óvatosan!”. A feleségem mondta, hogy hagyni kell, hadd próbálgassák. Áron, a legkisebb fiam most kezd, háromévesen ismerkedni a hegedűvel. A feltételeket igyekeztünk biztosítani, a többi jön magától.
– Péter, az Ön kisfia is játszik hangszeren.
Péter: Igen, ő tízéves, és hegedű szakra jár a beregszászi zeneiskolába. Elég jól megy neki. Arra gondoltunk, ha Dani elmegy szeptembertől továbbtanulni, akkor néha helyettesítheti őt a zenekarban.
– Ön mikor találkozott először a hegedűvel?
Péter: Elég régen, a nyolcvanas években. Édesapám, aki szintén zenész volt, és kollégája, Antalovszky Miska bácsi hallgatott meg először ötéves koromban. Kezembe nyomták a hangszert, és Miska bácsi azt mondta, hogy zenész leszek.
– És nem ellenkezett…
Péter: Nem. Végigjártam a zeneiskolát, majd 1994-ben felvételiztem az Ungvári Zádor Dezső Zeneművészeti Szakközépiskolába. Inkább édesanyám szerette volna, ha ezen a téren folytatom a tanulmányaimat. Igazából azért nem vágytam Ungvárra, mert nem beszéltem ukránul. De végül belejöttem, és nem bántam meg, hogy ezt a szakmát választottam. Nagyon megszerettem. Ahogy mondják: „Evés közben jön meg az étvágy”. Jelenleg a Mezővári Művészeti Iskolában vagyok hegedűtanár.
– Sándor, mikor döntött úgy, hogy muzsikus lesz?
Sándor: Hároméves koromban kaptam meg a nyolc hangból álló zongorát, ötévesen pedig az első harmonikámat. Már hatévesen úgy gondoltam – valószínűleg egy kis szülői segítséggel –, hogy zenész leszek.
– Szülei zenészek voltak?
Sándor: Nem, családomban nincs tanult zenész. Nagyapám és mamám volt nótás kedvű. Ők sok dalra megtanítottak. A beregszászi zeneiskolában tangóharmonika szakon tanultam, majd az Ungvári Közművelődési Szakközépiskolában folytattam tanulmányaimat népzene szakon. Ebben az intézményben tagja lehettem a magyar folklóregyüttesnek. Mivel szükség volt egy cimbalmosra, cimbalmozni is megtanultam. Közben nagybőgős is kellett, így elkezdtem nagybőgőzni, később zongorázni, basszusgitározni.
– Összesen hány hangszeren játszik?
Sándor: Körülbelül tizenegy hangszert tudok megszólaltatni úgy, hogy apám örülne neki, de egy művész már nem biztos, hogy úgy értékelné, mint nagyapám.
– Váriban dolgozik zenetanárként. Ezenkívül mivel foglalkozik?
Sándor: Feleségemmel, Erikával együtt a helyi református gyülekezet munkatársai vagyunk. Hittanórákat tartunk, illetve egyházi gyermek- és felnőtt kórust is kísérünk.
– Egyik alkalommal úgy nyilatkozott, hogy egyházi rendezvényeken is játszanak, ahol ötvözik a népi és az egyházi zenét. Ez mit jelent pontosan?
Sándor: Mostanában népdal-zsoltárok kerültek elő. Ezekben az énekekben a zsoltárok szövegeit népdalok dallamára ültették át, így a népi zenekarral is kísérhetünk gyülekezeti éneket.
– Kárpátalján szeretik a népzenét?
Péter: Elindult egy folyamat, kezdik megszeretni.
– Melyik korosztály érdeklődik leginkább?
Sándor: Az idősek szeretik, mert a népzene a múltból hoz vissza képeket számukra. A középkorosztály azért ismeri, mert hallott valamit régebben a szülőktől. A fiatalokat egyre jobban érdekli; a mi gyermekeink például ezzel élnek.
– Mi volt a legtávolabbi hely, ahol fellépett a BorzsaVári?
Dani: Brüsszel. Egy ottani rendezvényen Kárpátalját mutatták be. Borkóstolót is szerveztek, azon az eseményen léphettünk fel.
– Mennyire gyakoriak a fellépések?
Sándor: Tavaly legalább nyolcvan fellépésünk volt, körülbelül a fele Magyarországon.
– A foglalkozásuk által a magyar hagyományokat is őrzik, ápolják. Mit jelent Önöknek a magyarságuk?
Dani: Egyrészt nehézség, mivel Ukrajnában élünk, és magyarságunkból kifolyólag nem tudjuk az ukrán nyelvet. Másrészt büszkeséggel tölt el, hogy kisebbségként is megmaradunk magyarnak, és megőrizzük kultúránkat, nyelvünket, hagyományainkat.
Sándor: Nekem mindent. Nem tudnám másnak elképzelni magamat. Hálát adok az Istennek azért, hogy magyar lehetek, hogy magyarul imádkozhatok, hogy tudhatom, mi a különbség a szeretet és a szerelem között, hogy mi a bőség és mi az áldás.
Péter: Számomra is sokat jelent a magyarság. Az egyik legfontosabb dolog az életemben, hiszen magyar családban nőttem fel.
– A zenekar, a családja körül minden virágzik… Mi a titka? Mi ad reményt ebben a nehéz helyzetben, amikor olyan sok fiatal külföldre költözik?
Sándor: Az elhívás. Nekünk is felajánlották, hogy költözzünk külföldre. Erikával sokat beszélgettünk arról, hogy ezek a nehézségek csak próbák számunkra. Tudjuk azt, hogy nem a próbák okát kell keresni, hanem a célját. Elődeink világháborúkat, üldöztetést, szovjet elnyomást éltek át. És kibírták. Azért bírták ki, hogy nekünk legyen hazánk, egy vidék, melyről tudhatjuk, hogy a mienk. Nem költöztünk ide, őshonosak vagyunk itt. Ha mi is elmennénk, milyen példát mutatnánk a fiataloknak? Nem véletlenül születtünk ide, már az sem véletlen, hogy megszülettünk. És ha egyszer Isten idehelyezett, akkor Ő tudja, hogy meddig kell maradnunk, és mikor kell elmennünk. Ameddig Ő nem szól, addig én és a családom maradunk. Akármilyen nehéz, körülöttünk virágozni fog minden.
– Dani, életed egyik fontos állomása volt a Fölszállott a Páva népzenei versenyben való részvétel. Hogyan élted meg azt az időszakot?
Dani: Eleinte föl sem tudtam fogni. Egyrészt mert az új érzések, élmények árhullámként öntöttek el, másrészt nagyon nagy volt a pörgés. Nem sok időm volt ezt elemezgetni magamban.
Mikor a selejtezőből bejutottam az élő elődöntőbe, a többi továbbjutóval együtt Balatonakarattyán táborozhattunk egy hétig, ahol összebarátkoztunk. Már az elődöntő is nagy siker volt számomra, az pedig, hogy a döntőben is játszhattam (bár versenyen kívül, mert a középdöntő során maximális ponttal (!) kiejtettek), az volt a „hab a tortán”. Emellett a zsűri egyhangú döntése alapján én nyertem meg a Legjobb határon túli produkció díját.
Életre szóló élménnyel és barátságokkal gazdagodtam. Hálás vagyok Istennek azért, hogy képviselhettem Kárpátalját.
– A zenén kívül mivel szerettek még foglalkozni?
Dani: Hegedülni (nevet). A hegedűn kívül szeretek biciklizni és főzni, kedvencem a tárkonyos raguleves.
Sándor: Dani nagyon szeret dagasztani. És persze Abigél meg Tamás is. Ez az egyik kedvenc elfoglaltság a családunkban.
Tamás: Szeretek fát vágni, biciklizni…
Abigél: Én is szeretek biciklizni, és a barátnőimmel fodrászkodni. Nagyszünetben az iskolában befonjuk egymás haját.
– Szoktatok anyának segíteni a házimunkában?
Abigél: Szoktam segíteni vasalni, ruhákat összerakni, főzni.
Tamás: Volt olyan, hogy senki sem mosogatott el, én pedig meglepetésből elmostam az edényeket.
– Péter, van hobbija?
Péter: Hangszereket javítok hobbi szinten. Főként hegedűket. Most épp egy csellón dolgozom. Ezenkívül besegítek az egyik zongorarestaurátor ismerősömnek.
– Sándor, a szabadidejében mivel foglalkozik szívesen?
Sándor: Szeretek barkácsolni, viszont egy ideje nem foglalkozom ilyesmivel. Polcokat, hálószoba- és gyerekszobabútorokat készítettem. Mivel zenész vagyok, vigyáznom kell a kezeimre, így a sporttól is eltiltottak. Horgászni nem szeretek. Alakulóban van még valami más, de még nem tudom, hobbimmá válik-e, vagy nyűg lesz számomra: egy gyümölcsös.
– Gyerekek, apukátok ugyanaz zenekarvezetőként a próbákon és otthon a vacsoránál?
Dani: Szerintem más. Szigorúbb a zenekarban. Ott nem úgy tekint ránk, mint a gyermekeire, nem óv mindentől, hanem tanítványként kezel.
Tamás: Kicsit többet veszekszik, amikor gyakorolunk.
Abigél: Szerintem mindkét helyen ugyanaz.
Bundáné Fehér Rita
Kárpátalja.ma