A nap verse

Imádkozom, sötét az ég, a földi kínból már elég.

A csillagok fölé repül már az ember, s lemegy olyan mélyre, amily mély a tenger.

Nevessünk! – Szenvedtünk már érte.

Az este hűvös, csillagos,

Oly egyszerű ez: ha elvesztelek – belepusztulok. Bármi lesz veled:

tökéletlenségem csokrai bánthatóságom ágai

A kényszer összehozott minket végül megint.

Bús düledékeiden, Husztnak romvára megállék; Csend vala, felleg alól szállt fel az éjjeli hold.

mint az egymás felé nyújtozó fák, úgy próbáltalak elérni. hová tűntél?

Tisztul az ég, vihar könnyei sehol, Indítékok sora előz, futtában, idővel.