A dicsőség lépcsőfokai

A rekkenő hőségben nemcsak a hűsítő vízbe kortyoltunk bele, hanem a dicsőségvágy keserédes poharába is. Itáliai zarándokutunk római és vatikáni állomásain a látható és láthatatlan fényességet kerestük.

Mivel Rómában éppen sztrájk volt, az egykor Péter és Pál apostol holttestét is őrző katakombától gyalog folytattuk utunkat a Vatikánba. A Szentszék szinte délibábként jelent meg előttünk, alig akartuk elhinni: végre megérkeztünk. Ha katolikusok lennénk, talán még ennél is több misztika lett volna e pillanatban. Mi azonban, kontinentális éghajlathoz szokott, jóravaló magyar reformátusokként így is nagyon boldogok voltunk.

A televíziós közvetítésekből ismert Urbi et Orbi áldások színhelye sokkal kisebb, mint képzeltem. A Szent Péter-bazilika homlokzatán az apostolok szobra diadalmasan magasodik az ugyancsak róla elnevezett tér fölé. Élükön hősies, kisportolt Krisztus-alak. Mintha csak egy mozivászonról lépett volna le tanítványaival együtt.

A bazilikát Péter feltételezett sírja fölé építették, oda, ahol korábban Néró császár cirkusza állt. A keresztyénüldözésnek áldozatául esett Pétert saját kérésére fejjel lefelé feszítették keresztre, mivel nem tartotta méltónak magát, hogy a Megváltóéval megegyező halálnemet rójanak ki rá. Pált a Vatikán mögötti területen fejezhették le. Az ő halálának körülményeit számon tartó hagyomány a 2. századig vezethető vissza, ezért sokan hitelesnek tartják. Az apostolok vértanúságának helyszíne ma a világ keresztyénségének központja, legalábbis a római katolicizmusé.

Európai, ázsiai és afrikai ember- és öltözetkavalkádban járom a saját utam a bazilika hatalmas márványpadlóján, katolikusok, protestánsok és műkedvelő turisták között. Vajon mit keresnek itt az emberek? Miért zarándokolnak el ide?

Nem a márvány, az üveg, a bronz vagy az arany, hanem a rend a monumentális épület igazi szövete. Az égi és a földi különös egymásra rétegződéséről mesél a bazilika, miközben meghagyja a szabadságot a látogató számára.

Vannak, akik Péter apostol szobrát akarják megérinteni, míg mások felfelé tekingetnek, hogy kibetűzhessék a heves természetű tanítványhoz szóló jézusi szavakat. Sokan Michelangelo Pietáját csodáljuk áhítattal – jómagam is. A világ egyik legszebb alkotása a vallásos élményhez nem segít hozzá, a leányanya karjaiban fekvő halott Krisztus-alak nem az én Krisztusom. Mint művészeti élmény viszont valódi spirituális élménnyel gazdagít, az egyik legmeghatározóbbal római tartózkodásunk alatt.

Nem sokkal előttünk járhatott itt az a magyar görögkatolikus zarándokcsoport is, akik fennállásuk századik évfordulóját ünnepelték Rómában. Az a megtiszteltetés érte őket, hogy a pápai székhelyű bazilikában tarthatták ünnepi miséjüket, mint ahogy azt később megtudtam magyar fiataloktól a Rómát Ostiával összekötő vasútvonalon.

Nem kerülhettük hát el a találkozást a katolicizmus mai képviselőivel sem. Római napjainkon izgalmas, esetenként kínos kérdéseket tettünk fel magunknak és egymásnak saját gyökereinkre is gondolva. Volt, aki néha kifakadt, és volt, aki teljes elfogadással gondolt a katolikusokra. Egyik útitársam szerint a templomok szobrainak aranybevonata olyan nehezítés, ami lehetőség arra, hogy a szemlélődő meglássa, mi van a máz mögött.

Bár a pápaság intézménye és nyoma a templomokban gyakran értetlenséget vagy visszatetszést keltett bennünk, Péter emlékezete Rómában engem éppen arra figyelmeztet, hogy a másik felekezethez tartozó keresztények számára fontos, hogy tudják, min alapszik a hitük. Fontos számukra, hogy tisztában legyenek a gyökereikkel, számon tartva azokat az időket, amikor minden elkezdődött.

A tisztelet persze néha komikus megoldásokat szül: a hőségben ujjatlan pólóban érkező útitársunk kénytelen volt női ruhában flangálni a Szent Péter-bazilikában, hiszen a biztonsági őrök másként nem engedték be.

Bár a Szent Péter-bazilika a legismertebb, a lateráni áll az első helyen Róma négy pápai rangú bazilikája sorában. A számomra leginkább megkapó ékessége, a tizenkét apostolról mintázott szoborcsoportja más és más személyiségeket, habitusokat, hangsúlyokat sejtet a kiküldött tanítványokról. Van egy közös vonás ebben az ábrázolásban: mindegyik, márványba álmodott alakon sugárzik, hogy az egész életét tette rá az evangélium hirdetésére. Társaimmal együtt azért az is megfordul a fejünkben, vajon mit szólnának a tanítványok a megannyi képhez és szoborhoz, amely csak Rómában emlékezik meg róluk.

Nem messze a lateráni bazilikától található a szent lépcsőnek nevezett építmény, amelyet még Nagy Konstantin császár édesanyja, Heléna hozatott el Jeruzsálemből. A fehér márványlépcső Pilátus palotájában állt, a hagyomány szerint ezen vezették Jézust a helytartó ítélőszéke elé.

Amikor évszázadokkal ezelőtt egy Ágoston-rendi szerzetes szintén zarándoklaton járt Rómában, maga is felkereste a szent lépcsőt. Az első pillanatokban ambivalens érzések kavaroghattak benne, de idővel egyre határozottabb körvonalat kapott felháborodása – többek között ez az élmény előzte meg a lutheri reformációt. A bűnbánatot tartó hívek ma is lépcsőfokról lépcsőfokra haladnak, hiszen csak imádkozva és térden állva juthatnak fel a tetejére.

Megrendít a grádics látványa. Nincs okom rá, hogy lenézzem azokat, akik a Miatyánk szavaival imádkoznak e percekben is a lépcsőfokokon térdepelve. Csak azon gondolkodom közben, hogy az ember nem képes a teljes meghajlásra Isten előtt, a vallásos rítus vajúdásával, részlegességével, kívülről befelé tartó mivoltával mégis szerethető, mivel emberi. Egyszer talán számunkra, protestánsok számára is nyilvánvaló lesz, Isten hogyan értékeli katolikus hívei tiszteletének vagy éppen rítusainak megannyi megnyilvánulását – ahogy a mieinket is.

Miközben kíváncsian kacérkodtunk a modern Rómával, vajon szerelemre lobbant-e minket is, szinte minden sarkon elénk tornyosultak az elmúlt évszázadok, évezredek hatalmi jelvényei. Az Egyiptomból rabolt oszlopok, a Viktor Emánuel emlékmű vagy Hadrianus diadalíve mind az emberi dicsőségvágyat szimbolizálják.

A hatalom, a kérkedés és a gőg kiteljesedése a Vespasianus császár építtette, gladiátor- és állatviadalok számára tervezett amfiteátrum. A Colosseum bebarangolása sokunk legmeghatározóbb élményeink egyike volt. A legalább ötvenötezer embert befogadó, bonyolult szerkezetű építmény arénájában nyitott sebként tátonganak azok a kicsi cellák és ketrecek, amelyekben az egymás ellen harcba küldött gladiátorokat, a vadállatokat és az eléjük vetett keresztyéneket őrizték.

Hitelődeinkre, Krisztus követőire gondolunk, akik életükkel fizettek azért, mert beletartoztak a lenézettek csoportjába. Az jár a fejemben, vajon hogyan mentem volna keresztül azokon a szenvedéseken, amelyeket kiálltak. Nem bizonytalanodtam volna el abban, amiben hiszek?

A római keresztyének sosem találkoztak Krisztussal, noha lehettek köztük olyanok, akik éltek a harmincas években. Vajon abban a városban, ahol felnőttem, ahol magam is évekig csodáltam a szórakozás fellegvárának tartott épületet, nem inogtam volna meg, ha az országunk által elnyomott – tegyük fel, balkáni – kis országnak támad egy Messiása, akiről azt állítják, nekem is szabadítóm, nem csak a leigázott és magát választott népnek nevező nemzetnek? Annak a népnek, akiknek a képviselőit számon tartják a fővárosban is?

Az első századi keresztények mártírhalált haltak az Úrért – nem emberekért, nem az evangéliumért, hanem Érte. Vele. Jézus ott volt velük mindvégig… Erőt ad Pál és a többiek hite, akik nem is látták Őt, a Názáretit, és a Mennybe sem ragadtattak el, mint az apostol. Egyszerűen hittek és ezért odaadták az életüket is.

Döbbenetes, hogy az új mozgalom, a keresztyénség terjedt és terjedt egy rendkívül impozáns, szabad légkörűnek tartott, előkelő városban, a világméretű birodalom székhelyén. Mennyit változott a világ három évszázad alatt felbukkanásától és üldözésétől addig, míg államvallássá nem lett. Mennyit változott a világ azóta is, és még mennyit fog… A Biblia szerint eljutunk oda, hogy újra tömegesen üldözni fogják azokat, akik Krisztust követik, és nem a világuralomra törő hatalmasságot.

A romjaiban is méltán elismert Colosseum egykor teljes pompájában hirdette a dicsőséget, a hatalmat és a pompát. Abban viszont biztos vagyok, hogy legszebb állapotában is csak árnyképe lehetett a mennyei dicsőségnek.

Az életemnek is voltak szép pillanatai, amikor minden ép volt, és tátongtak is rajta sebek. Ám az amfiteátrumhoz hasonlóan az életem is a dicsőség színtere – Isten dicsőségéé. Az idő folytonosságában épp a hiányai és sérülékenysége tárják fel a dicsőség valódi forrását, annak az uralkodónak a szüntelen jelenlétét, akivel szemben hiába kel birokra bárki, mert már biztos a győzelme.