A hit harca

Van, hogy bent rekednek a szavak, visszahúzza őket a lélek viaskodása.
Csendet tartok, de bennem a félelem és a hit éles harcot vívnak.

Felkapom a fejem minden neszre, izmaim görcsben állnak,
készenlétben várnak,
mikor kell újra futni, teljes erőmből küzdeni.

Megszoktam ezt az állapotot.
A béke bennem már-már szokatlan érzés lenne.
Fejemben kérdések dúlnak, és racionális formát ölt minden aggodalmam.

Hagyom, hadd dúljanak,
hiszen a félelmeim nagyobbak annál,
hogy kedvesen csengő klisék lecsillapítsák őket.
Hagyom, hogy megküzdjön bennem a hit és a félelem,
a remény és a külső világ.

Félelmeim valósak – kár lenne tagadni őket.
Hiszen azok miatt válik hangossá a félelem,
akiket a legmélyebben szeretek.
Azokért aggódunk mindig, akik miatt a hála otthonra talált bennünk.

Ha a holnapra tekintek,
a félelem lesből kapaszkodik fel a gondolataimba.
De ha a szeretteimre nézek,
a kacajukra figyelek, a hála csendben ringat el.

Inkább itt maradnék ennél a melegségnél,
most csak csendben örülök az együtt töltött időnek.

Nem találtam még meg azt a felismerést,
ami boldog befejezést adna a küzdelmemnek.
De ma nyert a hála:
a nap végére megfáradtak az aggodalmaim,
és nyugovóra tértek.

Talán így jó – jó, hogy még tart a küzdelem.
Mert sosem az út vége a legizgalmasabb,
hanem maga az út –
amelyen elkísér, megtart,
és ha kell, felemel az én Istenem.

Böszörményi-Bálint Eszter

Forrás: teso.blog