A nagybetűs FELADAT

Mi a feladatom? Mi a dolgom? Valóban az a dolgom, amiről gondolom, hogy a dolgom? Mennyire vagyok produktív? Produktív vagyok-e egyáltalán? Elég jó-e Istennek az a teljesítmény, amit most nyújtok?

Ezek olyan kérdések, amelyek megfogalmazódtak már bennem az életem során. Voltak időszakaim, amikor az életem minden percét szerettem volna beosztani és produktívan eltölteni, de voltak olyan időszakok is, amikor csak kisebb-nagyobb tűzoltásokból éltem, mert annyira megterhelőnek éreztem a feladataimat.

Miután megtértem – bár igazából előtte is – a Bibliából a kedvenc történeteim a próféták elhívásai voltak. Mindig lenyűgöztek azok a képek, ahogy látomásban ott voltak Isten előtt, látták Őt, hallották az Úr hangját, ahogy személyesen, összetéveszthetetlen módon hozzájuk szólt. A reakciójuk persze az esetek többségében az volt, hogy nemet mondtak…

Frissen megtért, kissé túlbuzgó kamaszként nem értettem, hogy lehet ilyet csinálni, ilyet mondani. Hogy lehet konkrétan találkozni Istennel, konkrétan megtudni a feladatot, amit rád bízott, és nemet mondani? Felnőtt fejjel, sok évvel a megtérésem után, már jobban megértem a prófétákat, akik nem mondtak rögtön igent. Megértem a tépelődést, a félelmet, az alkalmatlanság érzését.

Lelkészként az a tapasztalatom, hogy újra és újra igent kell mondani, ha nem is az egész lelkészi elhívásra, de bizonyos részeire. De azt is gondolom, hogy ez nem valami különleges megtapasztalás, hanem olyan, ami minden hívő embert érint. Éppen ezért annyira jó a Bibliában arról olvasni, hogy nemcsak Ézsaiások vannak, akik rögtön igent mondanak a szolgálatra, hanem vannak Illések meg Jeremiások is. Olyanok, akik elfáradtak, akik megkérdőjelezték az elhívásukat, akár vádolták is Istent az elhívásuk miatt, akik elszomorodtak és fel akarták adni. De ennek ellenére vissza is tértek, fel is álltak, újra igent mondtak. És az Isten ugyanúgy felhasználta őket.

Bárcsak bennünk is ott lenne ez a de, ez a mégis, ez a vágy a visszatérésre, az újrakezdésre, ahelyett, hogy a múlt lánglelkűségén elmélkedünk, vagy a frissen megtért egykori énünkhöz hasonlítgatjuk magunkat. Az Istennél mindig van megújítás és megújulás, mindig van új feladat és új kezdet. A kérdés csak az, hogy az Úr segítségével hajlandóak vagyunk-e újra igent mondani az elhívásra, a feladatra, az életre, ami a miénk, és amiben a munkánk, a fáradtságunk, az erőfeszítésünk valóban az Isten dicsőségét szolgálják, ahogy azt – az általam nagyon kedvelt – próféták élete tette.

Rózsa-Gönczy Anna

Forrás: teso.blog