A szeretet hullámhosszán: a személyesedés útján

Szabó Ferenc jezsuita a Vatikáni Rádióban futó sorozatában a családdal foglalkozó októberi püspöki szinódusra készülve a személyesség–szerelem–házasság témakörének kérdéseit tárgyalja a keresztény antropológia és teológia szemszögéből. A harmadik részt közöljük.

Egy régebbi verstöredékemet idéztem mottóul harmadik előadásomhoz. Kapcsolódva előző eszmélődésemhez – a Pascaltól idézett gondolathoz: az ember „se állat, se angyal” – a személyesedés útját világítom meg perszonalista filozófusok (G. Marcel, M. Buber, E. Levinas) és követőik (M. Zundel, X. Lacroix, H. Boulad SJ) meglátásait idézve.

Kezdem Gabriel Marcel (1889–1973) keresztény egzisztencialista gondolkodóval. Filozófiájának kulcsfogalma az intersubjectivité: az alanyok/személyek kölcsönös nyitottsága, ami a személyesedés feltétele és a szeretet útja. Az egyén, az alany nem elszigetelt, az adott világ ölén létezik, kapcsolatba kerül a külvilággal, másokkal, éspedig testi és szellemi mivolta révén. Az Én és az objektív valóság között ott van az én testem, amelyet nem úgy birtokolok, mint valami tárgyat (a test nem hulla); valós értelemben én a testem (is) vagyok. Marcelnél sokszor visszatér – a lenni és birtokolni fogalompár összefüggésében – ez az emberi testről vallott gondolat. Szerinte „a testben-való-lét a metafizika központi adottsága”.

A Másik (emberi lény) nem Akárki, valami névtelen Az, tehát tárgy, hanem alany, személy, aki velem együtt van, együtt vagyunk (Mit-sein). Ezt a gondolatot más perszonalistáknál, például Bubernél és Levinasnál is megtaláljuk. El kell ismernem a másikat személynek: párbeszéd, „csere”, az ajándékok kicserélése révén valósul meg a kommunió, a szeretetkapcsolat. Tehát csak úgy, ha az Én a másikat nem (élvezeti) tárgynak tekinti, hanem magához hasonló Személynek.

A szerelemben a másik személyt, a nőt élvezeti tárggyá lefokozó férfivágy önzését, a személyt birtokolni akaró szenvedélyt jól kifejezi Szabó Lőrinc ismert verse: „Nem vagy enyém, míg magadé vagy: / még nem szeretsz. / Míg cserébe magadénak / szeretnél, teher is lehetsz. / Alkú, ha szent is, alkú; nékem / más kell már: Semmiért Egészen! / Két önzés titkos párbaja minden egyéb, / én többet kérek: azt, hogy a sorsomnak alkatrésze légy.”

Aki igazán szeret, nem azt várja, hogy a másik teljesen odaadja magát, hogy birtokolhassa, hanem ő adja oda magát, mindenét, és azt akarja, hogy a másik legyen, minél több létet akar biztosítani neki. A szeretetben a teremtő szándék (volonté de promotion) nyilatkozik meg.

Az egymást igazán szeretők a kölcsönös (ön)ajándékozásban fejezik ki szerelmüket/szeretetüket. De még ez is lehet „önzés kettesben”, ha az Én és a Te közötti kapcsolat nem nyílik meg a legfőbb Te, Isten felé.

A múlt alkalommal már szóltunk az önfegyelmezésről. A tisztaságot gyakran teljesen negatívnak tekintik, a szerelem ellenségének. Ezt mondják: amikor kifejezni vágyunk szerelmünket, a tisztaság közbelép nemjével. „Igaz – állapítja meg Christopher West (Boldogságkeresés és szexualitás. A test teológiája, Kairosz, 2014, 167) – a tisztaság feltétlenül magában foglal egy nemet, de ez a bujaságra mondott nem, amely abszolút előfeltétele annak, hogy megtanuljunk igent mondani a szeretetre.”

Szerzőnk, West, aki jórészt Karol Wojtyła munkáját követi a test teológiájáról, itt idézi a leendő II. János Pált: „A tisztaságról csak a szeretet erényével kapcsolatban lehet gondolkodni.” A tisztaságnak „az a feladata, hogy megszabadítsa a szeretetet az utilitarista (haszonleső) hozzáállástól, amelyik saját gyönyörünk céljából használandó tárgyként kezel másokat.” (K. Wojtyła: Szerelem és felelősség, Kairosz, 2010, 168).

A tisztaság által megkövetelt önfegyelem nem fojtja el, nem oltja ki az érosz tüzét, hanem az isteni élet tüzéhez, az isteni szeretet tüzéhez emeli, emelheti fel. És ez teszi a tisztaságot a halhatatlanság ígéretévé, a mennyország ígéretévé.

Marcel szerint „szeretni annyi, mint lenni”. Egyik drámájában írja: szeretni annyi, mint azt mondani a szeretett lénynek, „Te, te nem halsz meg!” A szeretetben van valami abszolút; a végtelenre tör, azt szereti a másikban, ami örök, öröklétet akar biztosítani neki. Amikor az ember szeret, legyőzi a halált is: soha semmi sem veszett el véglegesen.

A szerelem/szeretet erősebb, mint a halál, valljuk az Énekek éneke szerelmesével. „Mert mint a halál, olyan erős a szerelem, olyan a szenvedély, mint az alvilág. Nyila tüzes nyíl, az Úrnak lángja. Tengernyi víz sem olthatja el a szerelmet, egész folyamok sem tudnák elsodorni.” (Én 8,6–7)

Igen, igaz a szerelem/szeretet végtelen vágya. De ez a vágy, vagy inkább remény csak az abszolút Szeretetbe vetett hitben lehet bizonyosság. Emberi síkon a szeretet óhajtása, az emberi reménykedés megcsalhat. Gabriel Marcel hősének kijelentését – „Te, te nem halsz meg!” – csak az abszolút Szeretet, Isten mondhatja úgy, hogy teremtő szó legyen. Csak az abszolút Te-be, a szerető Istenbe vetett hit – végső soron a feltámadt Krisztusban való hit – lehet a biztos reménység forrása.

A perszonalista filozófusok közül a litván származású zsidó filozófus, Emmanuel Levinas (1906–1995) világította meg legjobban (Totalitás és végtelen, 1961) az emberi arcok szerepét a találkozásban, illetve Isten jelenléte megsejtését az emberi arcokban. (II. János Pál is többször idézte a talmudista szerzőt.) Levinas szerint a Végtelen a mindenkori konkrét másik személy arcán keresztül látható kapoccsá válik, bár a láthatatlan Örökkévaló továbbra is láthatatlan marad. A szerző szerint a Másikkal való szemtől szembeni találkozás akkor veszélyeztetheti szabadságunkat, ha megfeledkezünk arról a konkrét viszonyról, amely e másikkal összeköt bennünket, akkor, ha képtelenek vagyunk az önbírálatra, túlságosan ragaszkodunk saját szabadságunkhoz, és a másikat csupán saját alteregónknak tartjuk, tehát képtelenek vagyunk arra, hogy kilépjünk önző énünkből. Igazában itt is a szeretetről van szó.

Henri Boulad egyiptomi jezsuita idéz egy megindító történetet egy KGB-s ügynök megtéréséről (Isten őrülten szeret téged!, Szent Gellért, 2014, 55–56). A volt ügynök, aki kegyetlenül üldözte a keresztényeket, Bocsáss meg, Natasa c. vallomáskönyvében elmondja, hogy egy napon megpofozott egy öregasszonyt, aki az anyja lehetett volna. Akkor hirtelen nagy változás játszódott le benne. A ráncos arc előtt, a ragyogó apró szemekbe nézve, amelyek szomorúan, de végtelen gyengédséggel tekintettek vissza rá, lelkében megrázkódva rádöbbent, hogy valóságos szentségtörést követett el: meggyalázta azt, ami a legszentebb a világon. Ez a megrázkódtatás indította el megtérését. Ezen az arcon keresztül, amelyet eddig tárgynak tekintett, hirtelen új világ nyílt meg előtte, egy felsőbb lét lehetősége. Hirtelen átalakult tekintete: meglátta Isten arcát egy emberi arcban.

Boulad atya így folytatja (i. m. 56–57): „Az arc a teofániának (az isteni megnyilatkozásának) igazi helye. Régen villámlásra, mennydörgésre, a Sínai-hegyre és egy egész színpadi rendezésre volt szükség ahhoz, hogy felfedezzék Istent. Azt hitték, hogy Jahve csak bizonyos kiemelt helyeken mutatkozik, amelyeket szent helyeknek neveztek el. Jézus Krisztus óta tudjuk, hogy nincs többé templom, nincs többé szentély, nincs többé szakrális hely, nincs Szentek Szentje az emberen kívül. »Nem tudjátok, hogy Isten temploma vagytok, s az Isten Lelke lakik bennetek?« – kérdezi Szent Pál (1Kor 3,16). »Nem tudjátok, hogy testetek a bennetek lakó Szentlélek temploma, amit Istentől kaptatok?« (1Kor 6,19) (…) A Lélek nem lakik többé kőből épült templomban, hanem az emberben. A hit egész folyamata abban áll, hogy felfedezzük Istent az emberben. Amikor ez bekövetkezik, eljutunk az evangélium és a hit legmélyére. Semmilyen hely ezen a világon nem szentebb, mint az emberi arc.”

Maurice Zundel svájci pap is a perszonalisták köréhez csatlakozik (A csend egyedülálló mester, Jel, 1995, 124): „A keresztény hivatása az, hogy Isten arcává legyen. Az Egyház mi vagyunk. Öröm lesz a világban, még ma, ha mindegyikünk megpróbál a másik számára Isten arcává válni, felelősnek érezve magát az élő evangéliumért. Az embereket nem lehet megváltani szónoklatok által, hanem csakis egy jelenlét által, és ez a jelenlét legtöbbször nem jelenhet meg számunkra másképp, mint egy emberi arcon keresztül. Legyünk üvegablakká, ahol a Nap énekel.”