Adj időt, adj teret!

A hatvanas években elkezdtek egy kutatást az amerikai Stanford Egyetemen. Négy-öt éves gyerekeknek adott a kísérletvezető egy pillecukrot azzal, hogy ha nem eszik meg, amíg ő visszajön, akkor kapnak még egyet. Aztán otthagyta őket az üres szobában, kettesben a pillecukorral, 15 végtelennek tűnő percre.

Több ezer óvodással végezték el a vizsgálatot, majd éveken át utánkövették őket. A kutatók azt figyelték meg, hogy aki négy-öt évesen képes volt a késleltetésre, a későbbiekben sokkal jobb tanulmányi eredményt és szakmai sikert ért el. Ezek a gyerekek három dologban egyeztek:

1. nem feledkeztek meg a megígért jutalomról
2. folyamatosan emlékeztették rá magukat
3. visszafogták a késztetéseiket.

Igazából nem az a különös, ha az ember türelmetlen, hanem ha türelmes. Az agyunk a felmerülő szükségek azonnali kielégítésére törekszik (és nem csak gyermekkorban), amennyiben nem sikerül, az belső feszültséget okoz. Ráadásul egy olyan világban élünk, ami az igények azonnali kielégítésére szakosodott, robbanásszerűen változik körülöttünk minden, a várakozás ősellenséggé vált. Nem csoda hát, hogy a türelmetlenség népbetegség lett. Betegség, mert nem segít, hanem akadályoz, ráadásul fertőző, mérgező nyavalya, ami emberről emberre ragad.

Az életnek ugyanakkor időre és térre van szüksége. Idő és tér kell a növénynek, hogy kicsi magból hatalmas fává fejlődjön, a gyógyulásnak, hogy a megfelelő folyamatok végbemenjenek, a léleknek, hogy kialakuljanak a jó képességek, adottságok, szemléletmódok.

A türelem, vagyis a késleltetés képessége azon múlik, hogy tulajdonképpen hogyan is vélekedünk az időről, a térről, az egész életünkről.

• Múlik vagy telik az idő? Elvész a semmibe, vagy érleli a maga gyümölcseit?
• Ami utamba áll, az akadály, feladat vagy védelem? Barát vagy ellenség?
• Az életemet a vaksors irányítja, az én kezemben van a kormány, vagy egy mindeneket bölcsen irányító mennyei Atya terve szerint halad minden?

Valaki egyszer így fogalmazott: a türelmetlenség erőszak. És tényleg. Gondoljunk csak arra, aki az autópályán a másik fenekébe mászva villog a lámpájával, vagy aki sor végén állva méregnyilakat dobál előre a szemével, a szájával.

A türelem egyfajta erős bizalom abban, hogy minden okkal történik. A várakoz(tat)ás, akadályoztatás is. Aki tud bizalommal lenni, az

• képes nyugodt lenni afelől, hogy minden időben történik, nem kapkod, nem siet, nem akar gyorsítani;
• nem teherként éli meg a jelent, képes megélni a pillanat örömét;
• nem lesz ideges, ha valamit nem sikerül azonnal elintézni, megoldani, elmesélni, megkapni;
• nem akar mindent kontrolálni, a saját kényére-kedvére változtatni, nem erőltet, nem sürget, hanem elfogadja a dolgokat (és az embereket is) úgy, ahogy vannak.

Milyen kifejező a magyar nyelv! Azt mondjuk: türelmet gyakorol. Mert ezt valóban tanulni, gyakorolni kell. Újra és újra kegyelmet adni annak, aki vagy ami lassú. Nem világvégének fogni fel, ha nem halad a sor, ha késik a válasz, ha nehezen gyógyul a seb, vagy ha várat magára a szép holnap. Isten Szentlelke minden helyzetre megtermi a maga türelem-gyümölcsét. De leszakítani, használni nekünk kell.

Túrmezei Erzsébet így ír a versében:

„míg nem teszek semmit sem,
csak engedem, hogy szeressen az Isten,
új gyümölcs terem,
másoknak terem,
érik csendesen
erő, győzelem…”
(Most nem teszek semmit sem)

Olyan jó erre emlékeztetni magunkat, amikor valami elakad, és odabent nőni kezd a feszültség: most érik csendesen erő, győzelem – ha nem az indulatoknak engedek szabad teret, hanem csak engedem, hogy szeressen az Isten.

Olasz Tímea

Forrás: teso.blog