Az öreg raszta tanítja…

Van egy problémám, mégpedig annak az érzése, hogy soha semmi sem jó!

Talán egyedül én érzek így, talán te is jártál hasonló cipőben. De azért mégis, had kérdezzem meg, te személy szerint hogy vagy ezzel? Gyakran van olyan, hogy teljes mértékig elégedett vagy? Hogy azt mondod, ez így most jó, jó, jó nekem?

Én gyerekként arra gondoltam, hogy milyen jó a felnőtteknek – van saját pénztárcájuk, ők irányíthatják az életüket. Azt csinálnak, amit csak akarnak. Te talán arra gondoltál tinédzser korodban: „Mikor leszek már 18 éves, mikor lesz enyém a világ?” Egyetemistaként azon tűnődhettél: „Mikor lesz végre munkám, mikor állhatok a saját lábamra?” Aztán családra vágyunk, sikerre, karrierre, és végül békés öregkorra. Viszont később, ahogy telik-múlik az idő, azt mondod: „De jó volt, amikor még csak egyetemista voltam, azok voltak ám az évek! Nem kellett dolgozni, de mekkora jó volt a társaság, milyen élményekben lehetett részem!” Vagy talán ez jut eszedbe: „Milyen jó volt tinédzsernek lenni, körülrajongtak a lányok/fiúk, szép voltam, fiatal, és gondtalan!”

Mindig a holnapra vágyunk, végül pedig a tegnapot siratjuk! És nem egy kioktató lecke részemről, hanem keserű felismerés. Nekem sem jó semmi. Májusban arra gondoltam: „Mikor lesz már vége a tanévnek, mikor mehetek végre haza, és lehetek együtt a szüleimmel és a barátaimmal? Fáradt vagyok, és kimerült, úgy vágyom már egy kis kikapcsolódásra!” Aztán nyáron, a kikapcsolódásaim közepette azt mondtam: „No, majd ha visszamegyek Kijevbe, másképp csinálom, jobban fogom élvezni, és kihasználom mindazokat a lehetőségeket, amiket az ukrán főváros még tartogat számomra. Most itt vagyok, és arra gondolok, hogy „Hova tűnt a nyár, és mit csináltam én akkor, amikor a barátaimmal és a családommal lehettem volna?”

Nemrég néztem egy sorozatot, ahol a főhősnőnek ezt mondták: „köszöntelek hátralévő életed első napján!” És ekkor döbbentem meg igazán, hiszen ez a nap az én hátralévő életemnek is az első napja!

Az Isten olyan jól megtervezte az életem, telerakosgatta egy csomó ajándékkal – akkor én miért siránkozom afelett, ami még meg sem történt, vagy ami már régen a múlté? Miért nem tudok egyszerűen felkerekedni, és azt mondani, hogy „Carpe diem! – Ragadd meg a napot!”, és mindazzal, amit kaptam teletölteni a világot…

Tudom, hogy hasonló gondolatok fogalmazódtak meg több TeSó blogos szerzőben, de így csak még hangsúlyosabb lehet számodra és számomra mindaz, amiről most szó van. Gyakran csak rajtad múlik, hogy milyen lesz egy-egy napod, beszélgetésed, élményed. Azon, hogy te mennyi erőt és energiát fektetsz bele. Azon, hogy csak túlélni akarsz valamit, vagy teljesen szívvel-lélekkel megélni egy bizonyos napot vagy órát! Én mostantól igyekszem nem bakancslistákat készíteni, nem nosztalgiázni azon, hogy milyen volt, hanem egyszerűen csak élni. Az Istennel nekiindulni a rengetegnek, aztán csak mosolyogni, és az Ő kegyelméből dúdolni azt, hogy „… jó, jó, jó, jó, de jó nekem… jó nekem!”