Barát a bajban

Van-e embered?

„Nincs emberem!” – hangzik a fájdalmas vallomása a Bethesda-tavi betegnek.

Tényleg nem volt, vagy csak nem vette észre? Elüldözte maga mellől a segíteni akarókat, vagy tényleg nem akadt őszintén együtt érző, szerető barát? Érthető, hiszen nehéz lehet egy beteg ember barátjának lenni. Fárasztó, fájdalmas, megterhelő… Akárhogy is, de nem volt ember, nem volt barát, míg maga AZ ember meg nem találta, észre nem vette őt. Nem tudni az utóéletét a történetnek, talán ezután ő is embere lett másoknak. Hiszen valaki egyszer mellé is odaállt.

„Van emberem!” – mondhatta a beteg, akit négy barátja vitt Jézushoz. Nem is egy, egyszerre négy! Összefogás, együttműködés, közös teherhordozás lettek a barátság jó gyümölcsei. A szeretet és törődés cselekedetei. Kreatív módon juttatják el a gyógyulás forrásához a beteget, nem törődve semmivel. Közös volt a teher, közös az öröm, a csoda is.

Barát a bajban. Lehet számítani rá jóban-rosszban. Vágyunk mindannyian egy ilyenre. Arra is, hogy nekünk legyen, és hogy mi lehessünk másoknak baráttá!

Olyan barátra vágyunk, aki egy úton mellénk szegődik és csak úgy jön velünk. Ha szomorúak vagyunk, nem kérdez, csak hallgat, mert tapintatos. Felveszi lépésünk ritmusát, együtt lélegzik velünk. Aztán szól, ha kell, és akár felfedi az Írásokat is. Beszél, nem fecseg, nem kíváncsiskodik. S mindeközben nem biztos, hogy felismerjük, hogy most igaz barátot kaptunk. Lehet, hogy ennyire el vagyunk foglalva önmagunkkal. De ő ott van. És amikor kell, háttérbe vonul és eltűnik csendesen.

Olyan barátra vágyunk, aki megosztja magát és mindent elmond, amit Ő tud. Nem titkolózik, s jókor mond jó dolgokat. Megmutatja, milyen a világ, milyenek az emberek. Tükröt tart, amiben magunkat és másokat is megláthatjuk. Megmutatja, mi a jó és mi a rossz, megtanít megkülönböztetni a hamisat a valóditól. Nem titkol el semmit, és elfogadja, hogy nem feltétlen értünk meg rögtön mindent.

Olyan barátra vágyunk talán, aki kimondja, ha dühös, ha elkeseredett vagy ha csalódást okoztunk. Aki nem játszmázik, mert egyenes. Aki elmondja, ha fáj neki az értetlenségünk. Aki szeret velünk lenni, de ha néha magányra van szüksége, lakatlan helyre vonul el imádkozni.

Olyan barátra vágyunk, aki törődik velünk. Aki akkor is figyel, amikor nem gondolnánk; a viharos tengeren is, ha a hajó hátuljában alszik. Akkor is, amikor mi nem törődünk vele, mert újra csak magunkkal és a saját terheinkkel, fájdalmainkkal vagyunk elfoglalva.

Olyan az igaz barát, aki maga is barátjának mond minket mások előtt. Nem egyoldalúan mi nevezzük őt annak. Aki akkor is ezt gondolja, ha mi megtagadjuk és legvégső elkeseredettségünkben azt mondjuk: „…nem is ismerem ezt az embert”.

Olyan az igaz barát, aki önzetlen és talán önmagánál is jobban szeret. Még a saját életénél is. Aki tudja, hogy nincs nagyobb szeretet annál, mint ha valaki életét adja barátaiért.

Kell ilyen barát, aki nem csak a bajban érhető el. Azért kell, hogy emberek lehessünk és megtanulhassuk tőle, mit jelent igaz barátaivá válni egymásnak.