Biztonságos otthon

Mindenütt jó, de legfehérebb a konyhakredenc

Biztonságos otthon:

Az otthon biztonságát először az anyaméh nyújtja, de ha kinőtte a keretet a baba és elhagyja első védett otthonát, berendezünk neki egy összkomfortos rácsoságyat, amely egyfelől biztonságot nyújt, másfelől újabb börtönrácsokat jelent. Bár, ha a 44000 abortuszt nézzük, amit évente elkövetnek hazánkban, az anyaméh tűnik a legveszélyesebb helynek, ha élve szabadul az ember, a többi már gyerekjáték…

Vannak, akik a mindenáron való biztonságot tartják legfontosabbnak. Gyönyörű, de szegény lányok így lesznek gazdag, unalmas vénemberek feleségei.

Nővérem a gyerekszoba közepén rendezett be magának egy miniatűr saját otthont, bekerítette vasalódeszkával, ágyvéggel, letakart székekből bútorokat épített, az így eszkábált falra képeket, díszeket aggatott. Mert a gyerekszoba biztonságán belül egy még személyesebb mikrovilágot akart létrehozni, saját renddel, ahol ő szabja meg a feltételeket.

A fojtogató otthon:

Van, aki számára viszont elviselhetetlen az otthoni kötelék, állandóan szabadulni akar tőle, más a házasságot, vagy a testvéri, rokoni kapcsolatot tartja elviselhetetlen nyűgnek, valaki a mélységes barátságot találja egy idő után hirtelen fojtogatónak, mintha nyakára tekeredne a folyondár, vagy fél, hogy bizalmasa kiszolgáltatottjává válik, holott csak nem képes viszonozni a szeretetet, azt hiszi, a másik elvárja, pedig az igazi szeretet nem vár viszonzást, mint ahogy a Nap se várja el, hogy a búzamező visszaküldje a sugarakat.

Mert mi a szeretet? Ha ismerjük a másikat, belülről érezzük. Nem az a fontos, hogy tökéletes legyen, hanem hogy ismerjük az érzéseit, gondolatait, vívódásait, hogy közünk legyen hozzá, sorsközösséget vállaljunk vele.

Az otthon hiánya:

Kamaszkorom kicsavart szólása: „Mindenütt jó, de legfehérebb a konyhakredenc.”

A gúny korunk népbetegsége. A „Mindenütt jó, de legjobb otthon” szólás kigúnyolása mögött az otthon utáni vágy húzódik meg, „savanyú a szőlő”-alapon.

Sajnos az esetek nagy részében azok, akiknek nem jutott igazi szeretetteljes otthoni légkör, őszintétlen családban nőttek föl, sokszor viszik magukkal a negatív példát, és hazugságra, egymás átverésére épül az életük, vagy egyenesen az a kohézió köztük, ha másokat együtt gyűlölhetnek.

Az otthonteremtés nem pénzfüggő:

Láttam egy filmet az erdőlakó hajléktalanokról. Az asszony gallyseprűvel kisöprögette a földbe vájt, nejlonnal letakart odút, frissen szedett mezei virágot tett a farönk-asztalon levő műanyag flakonba, a patakban kimosott ruhákat kiteregette a faágakra, egy ócska pléhlábosban megfőzött a kunyhó előtti tűzön, és mosolyogva várta haza az urát, aki elment gombászni és fát gyűjteni. Az otthonteremtéshez nem pénz kell, hanem lélek.

Belső otthon:

„Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne”, mondja Tamási Áron. Ha ez a valahol történetesen az Astoria aluljáró, akkor ott. Sajnos mostanában megszokott látvány, hogy az aluljáróban ágyaznak meg az emberek, ha nincs hol lakniuk. Az már ritkább, hogy amikor lefekszik a férfi a földre terített papundeklire, vagy jó esetben egy szeméttelepről guberált matracra, mellig magára húzza a paplant, fölteszi a szemüvegét, előhúzza a könyvét és elmélyülten olvasni kezd. Ettől a mozdulattól ő mi vagyunk. Így nem lehet többé hajléktalan szegény nyomorultnak látni, akiről azt gondolhatjuk, részben maga tehet róla, elitta az eszét, állati sorsra jutott, csak vegetál. Ez az ember olyan, mint mi, szellemi szükséglete az esti olvasás, akár mi is feküdhetnénk ott az aluljáróban, mások mocskos lábnyomán. Neki a könyv jelentette az otthont, a belső utat önmagához, függetleníteni tudta magát a kirekesztettség letargiájától.

A hitből épült otthon:

Vidéki városban éltünk 27 négyzetméteren, családilag „megtűrt” alapon, oda született első gyermekünk. Beadtuk a tanácsházára a lakásigénylést. Megkérdeztem, hányadik helyen állunk a névsorban.

– Harmincnyolcadik – mondta biztató mosollyal az ügyintéző. Felcsillant a szemem, remélve, hogy beleesünk a legközelebbi szórásba, pesti ismerőseink ugyanis többszázezredikek voltak a kerületi várólistán.

– Hányat adnak át egy évben?– kérdeztem hirtelen elbizonytalanodva.

– Kettőt-hármat – vallotta be szerényen a hölgy.

Férjem munkahelyén is regisztráltak, mint lakásigénylőt, de ott sem biztattak semmivel. Egy pénteki nap mégis azzal a hírrel jött haza, hogy felajánlottak egy 35 m2-es kis lakást egy pesti lakótelepen, de a jövő héten be kellene fizetni a foglalót, 35000 Ft-ot. Ez akkor nekünk elérhetetlen összeg volt. Mit tehettünk, a szombatot imádsággal töltöttük. Nem imádkoztunk még soha pénzért, de ez a helyzet sürgős megoldást kívánt, ki máshoz fordulhattunk volna?

Vasárnap barátok jöttek ebédre, és hoztak magukkal egy építészt. Amikor meglátta a falon a freskókat, mindenhol a restaurálandó műtárgyakat, felkiáltott:

– Ez a szakmád? Épp restaurátort keresek a János Pince pannóképeihez, nem vállalnád el? Hétfőn meg is köthetjük a szerződést, előlegbe fizetünk 35000 forintot – nem többet, nem kevesebbet, mint amennyire szükségünk volt.

Isten tenyerén ülünk, csak nem mindig vesszük észre.