December 13. – Szent Luca emléknapja

Szerző: | 2021.12.13., 10:09 | Hitélet

Szent Luca szobra (Kép: Wikipédia)

Szent Luca (Lúcia), az V. század óta tisztelt ókeresztény szűz december 13-án szenvedett vértanúságot Siracusában, 304 körül. A középkorban Lúcia a legkedveltebb szentek közé tartozott. Legendájából írók, költők – köztük Dante – és festők merítettek ihletet.

Védőszentje a szembetegségben szenvedőknek és a vakoknak, a bűnbánó utcanőknek, valamint a hegyes szerszámokkal dolgozóknak. Alakját többnyire a mártírok pálmájával, a nyakából kiálló tőrrel, a lábánál ökörrel ábrázolják. Különleges attribútuma az égő olajmécs és egy szempár: egy tál, benne két szem vagy két szemet virágzó leveles ágacska.
Ünnepét az egyház nem véletlenül helyezte december tizenharmadikára: e nap a Gergely-féle naptárreformig 1582-ig az év legrövidebb, egyúttal a téli napfordulat kezdő napja volt. A középkorban Lúcia nevének a lux szóval való rokonsága révén temetők, temetőkápolnák védőszentjének is választották. Az egyház ugyanis liturgikus imádságaiban azért könyörög, hogy a halottaknak az örök világosság fényeskedjék (et lux perpetua luceat eis) – olvasható a Katolikus Lexikonban.

Lúcia (latin névváltozatában Lucia) Szicíliában született, Siracusa városának egyik legelőkelőbb családjából származott. A leány elkísérte beteg édesanyját a mintegy negyven mérföldnyire lévő Cataniába, Szent Ágota sírjához, hogy gyógyulását kérjék. Miután az édesanya meggyógyult, Lúcia álmot látott: Ágota jelent meg neki, és mint a húgát megkérdezte: miért az idegenben lévő sírnál keresték a gyógyulást, mikor Lúcia a saját hitével is meggyógyíthatta volna anyját. Ágota megígérte Lúciának, hogy szüzessége és szeretete jutalmaként az Úr által épp oly nagy dicsőséget szerez majd Siracusának, mint amilyet Cataniának adott az ő vértanúsága által. Útjukon hazafelé Lúcia arra kérte édesanyját, hogy ne kelljen férjhez mennie, mivel van már jegyese: Jézus Krisztus. Kikérte örökrészét is, majd szétosztotta a szegények között.

Legendája szerint Lúciát pogány vőlegénye bosszúból bíróság elé állíttatta, mert elesett a házasságtól és a hozománytól. A bíró – éppúgy, mint Ágota esetében – parancsot adott, hogy nyilvánosházban gyalázzák meg Lúciát, ha nem akar férjhez menni. Ám a Szentlélek Lúcia segítségére sietett: oly nehézzé tette testét, hogy nem tudták elmozdítani helyéből.

Ezután különféle kínzásoknak vetették alá, de Lúcia imádságának hatására egyik sem tudott fájdalmat okozni. Végezetül, a bíró parancsára, karddal döfték át torkát. Nem halt meg azonnal, ebben az állapotában még tanította az embereket. Csak azután halt meg, amikor egy odasiető pap kezéből fölvette az utolsó kenetet.

A források nem szólnak vértanúsága időpontjáról, a hagyomány a Diocletianus-féle üldözés áldozatai között tartja számon. Tiszteletének első bizonyítéka egy V. századi sírfelirat a siracusai Szent János-katakombában. A nép és hivatalosan az egyház is már az V–VI. században tisztelte – erről a korabeli misekönyvek tanúskodnak. Zsolozsmáját valamivel később írták.

Luca a magyar népi hiedelemvilág kedvelt alakja. Ünnepe a magyar néphagyomány egyik legjelesebb napja, hiedelemvilága azonban csak részben hozható kapcsolatba az ókeresztény szűz alakjával és legendájával – írja Bálint Sándor. A naphoz számos népszokás fűződik, melyekben néha egymásnak ellentmondó és pogány elemek is feltűntek: így lett Luca napja a jövendölések napjává, amelyen az időjárásra, a vetésre, az állatokra, sőt az emberek egyéni sorsára vonatkozó jövendölések is történtek.

Mivel december 13. az év legsötétebb napja, ezért összekapcsolódik a bűbájjal, a rontással és a varázslásokkal, termékenységi játékokkal.

Az oltáron tisztelt Luca mellett egy boszorkányszerű rontó-bontó Luca is él. A népi hiedelem összefonódik Luca tisztaságával is, ezért néhány tájegységen a kislányok e napon virágkoszorút tettek a fejükre, ami a szűzi tisztaság jelképe.

Szent Lúcia tisztelete Itáliában volt a legerősebb. A „démonikus” Lucát a magyarokon kívül a horvátok, szlovének, szlovákok, osztrákok is ismerték. Svédországban Luca-menyasszonyt választanak, aki a napforduló után növekvő fény megtestesítője. „A napfordulat csillagászati pontossággal 21-ére, a népies naptárban azonban hozzávetőleges meghatározással az e nap körüli hétre, tehát a 17-étől 25-éig terjedő, vagy még tágabb időközt véve fel, a 13-ától január 6-áig érő hetekre esik.

Tehát éppen annak a szent időnek a közepe tájára, amely a keresztény egyháznak is nagy és jelentős ünnepi évszaka volt, habár egészen más okokból, mint a pogányoknak akár az ő Saturnáliái, akár egyéb, ezekkel rokon napfordulati ünnepeik, köztük a Luca-nap” – írja Katona Lajos (1862–1910) néprajzkutató a Folklór-kalendáriumban.

Forrás: Magyar Kurír

(Berényi Kornélia/Felvidék.ma)

Pin It on Pinterest

Share This