Életre kelnek-e még ezek?

Épp csak megérkeztünk a táborba, amikor a munkatársaim kétségbe esve jöttek oda hozzám: baj van, két lány haza akar menni. Amint beléptem a szobába és belenéztem a lányok arcába, rögtön láttam, hogy itt felesleges minden érv. Tizenévesek voltak, de nem a bimbózó élet látszott rajtuk, hanem az ördög pusztítása. Olyan indulat volt bennük, amivel én még soha nem találkoztam. Nem tudtam, mit mondhatnék. Éreztem, hogy ezeknek a lányoknak őrült nagy szükségük van Isten szeretetére, és el van nekik készítve az alkalom, de ahhoz itt kellene tartanunk őket valahogyan. Uram, segíts!

Abban a pillanatban bevillant egy ige: nem erővel, nem hatalommal, hanem az Úr lelkével… Kértem a lányoktól 24 órányi türelmet: ha másnap ilyenkor még mindig el akarnak menni, én magam fogom kikísérni őket az állomásra. El nem tudtam képzelni, hogy mit tud cselekedni az Úr egyetlen nap leforgása alatt, de nagyon kíváncsi voltam rá. És megállás nélkül toltam az imákat.

Másnap reggel zenés áhítat volt, a két lány egészen elöl ült le, én pont velük szemben álltam a gitárommal. Egyik ének jött a másik után, az összekötő szövegekbe igyekeztem annyi evangéliumot csempészni, amennyit csak tudtam. Amikor rá-rápillantottam a lányokra, nem hittem a szememnek: el volt lágyulva az arcuk, könnyes volt a tekintetük. Aztán egyik foglalkozás jött a másik után, a megbeszélt időpontban pedig ismét ott álltam a szobájuk közepén. Mi legyen, kérdeztem. A lányok bizonytalanul összenéztek, majd azt mondták, még egy napot maradnának, de utána tényleg elmennek.

A hét végén sírva köszönték meg, hogy itt lehettek, mert ez volt életük legjobb tábora, ennyi szeretetet sehol nem kaptak még. Hihetetlen volt a változás, ami végbement bennük, ha nem a saját szememmel látom, el sem hiszem. Még csak nem is hasonlítottak azokra a lányokra, akik kicsi híján a falhoz vágtak első nap.

„Ezékiel napjait éljük, a száraz csontra ismét hús kerül…”

Van a Bibliában egy történet Ezékielről, Isten emberéről, akit az Úr lelke kivitt egy völgybe, kiszáradt emberi csontok közé, majd megkérdezte tőle, hogy életre kelnek-e még ezek a csontok. Ismerek embereket, akik élből rávágták volna a nemet. Meg olyanokat is, akik az igent. Ezékiel azonban bölcsen válaszolt: Uram, te tudod.

Vannak dolgok, amiket nem lehet visszaforgatni, egyszerűen bele kell törődni, hogy volt-nincs. Van, amit újra lehet indítani, kisebb-nagyobb harcok árán. Egyedül Isten a tudója annak, hogy mi konkrétan melyikkel állunk szemben. Nincs egy minden helyzetre ráhúzható sablon, még a hívők számára sem. Persze szép a szándék, hogy mindenkit jobb kedvre derítsünk egy-egy igei biztatással, tompítván az éleket, de kaptál már valaha oltást tompa tűvel? Az nemhogy nem csökkenti a fájdalmat, hanem pont, hogy fokozza.

Egyedül Isten tudja, hogy kinek min kell keresztülmennie, milyen hatások kell, hogy érjék, vagy hogy mi lesz a történetének a vége. És akárhány éve vagyok Isten mellett, akárhány igét ismerek fejből, tilos csípőből megmondani a tutit. Amikor lespórolom az időt, hogy szót váltsak Istennel a konkrét helyzetről, annak nem szokott jó vége lenni. Mert minden eset más és más.

Vannak emberek, akikkel egy-egy érintésnyi időre találkozom: egy gesztus, egy mosoly, egy gyors segítség, aztán megy mindenki tovább. Van, akin érzem, hogy valami nincs rendjén, pedig nincs is látható jele a pusztulásnak, aztán később kiderül, hogy életmentő volt az imám. Van, akit kiszúrok a tömegben, pedig nem is ismerem, aztán az életünk egyszer csak összekapcsolódik valahogyan. Van, akit egyszerűen nem tudok elengedni, belebotlom újra és újra és újra. Amikor eljön az ideje, tudni fogom, mi a feladatom velük, addig meg csak jókat beszélgetek róluk Istennel, aki látnom engedte őket.

Lélekpusztító időket élünk, szükség van azokra, akik nem csak a napokat görgetik maguk előtt, nem a saját boldogulásukon dolgoznak csupán, hanem észreveszik a másikat, a felebarátot, aki az útpadkára került, kifosztva, megverve, magára hagyva.

Amikor odasodor melléd az isteni gondviselés egy-egy kiszáradt lelket, benned felötlik a kérdés: miért kell ezt nekem látnom? Miért fáj nekem az ő lelakott élete?

Amikor helyzetbe kerülsz, tudod mit akar szólni rajtad keresztül az Úr?

Amikor látod a pusztulást és romlást, eszedbe jut mozdulásra hívni Isten lelkét, életet leheltetni a szétporladt dolgokba, életekbe, helyzetekbe, kapcsolatokba?

És amikor te fekszel kiszáradt csontként egy katlan mélyén, tudsz abban bízni, hogy az Úr lát téged, valakit imára indít érted, megmozdul a Lélek, és te újra fogsz éledni a poraidból?

Van egy énekes imádság, ami minden esetben jó indítás lehet: „Hinni taníts, Uram, kérni taníts! Lélekből, lelkesen kérni taníts! Üdvözítőm te vagy, észt, erőt, szívet adj, Lelkeddel el ne hagyj, kérni taníts!”

Olasz Tímea

Forrás: teso.blog