Ha még mindig embereknek akarnék tetszeni…

Az embert Isten kapcsolatra teremtette, s az embertársi kapcsolatainkban mindannyian vágyunk arra, hogy szeressenek és elfogadjanak, úgy, ahogy vagyunk. Szeretnénk tudni és érezni, hogy értékesek és fontosak vagyunk. Mondhatjuk azt is, hogy ez egy alapvető emberi szükséglet. Márpedig amire szükségünk van, azért képesek vagyunk sok mindent megtenni, feláldozni. Megyünk, rohanunk, megoldunk, plusz feladatot, szolgálatot vállalunk, teljesítünk és közben várjuk, hogy valaki észre vegyen, elismerjen, megdicsérjen. Ha pedig nem kapjuk meg az elismerést, csalódottak, feszültek leszünk, s talán értéktelennek is érezzük magunkat, ami miatt még jobban bizonyítani akarunk.

A Luk 6,36-ban megírt jézusi felszólítás engem önvizsgálatra indított, és arra hívta fel a figyelmem, hogy nézzem meg a cselekedeteim, döntéseim mögött rejlő indítékokat. Miért teszek, vagy nem teszek dolgokat? Mi az, amit Isten bízott rám? És mi az, amit esetleg önzésből, elismerés utáni vágyból teszek?

Utólag visszatekintve az életemre, sok helyzetben hoztam aszerint döntést és cselekedtem úgy, hogy mit fognak mások gondolni, mondani rólam. Észrevétlenül vette át az irányítást az életem felett a másoknak való megfelelés kényszeressége. Emiatt sokszor csendben maradtam, amikor véleménykülönbséget, konfliktust kellett volna felvállalni; igent mondtam akkor is, amikor leginkább nemet szerettem volna mondani; s igyekeztem elrejteni minden gyengeségemet, hibámat. Viszont elmondhatom, hogy emiatt a kapcsolataim sem voltak teljesen őszinték, mert mindig törekedtem arra, hogy egy jó képet tartsak fent magamról.

Mára már tudom, hogy Jézus pontosan erre a képmutatásra figyelmeztet nagyon sok helyen a Bibliában, ami a hamis elismeréshez vezet, és ebből akar kiemelni, meggyógyítani nem csak engem, hanem mindenkit, aki ebben érintett. Mert nem azzal van a probléma, hogy szeretettnek és értékesnek akarjuk érezni magunkat, hanem azzal, hogy mindezt nem a megfelelő helyen keressük. Olyan nagy csodálattal tapasztalom mindig azt, ahogyan az Isten munkálkodik a szívemben és emlékeztet arra, hogy Ő már megmutatta számomra azt, mennyire értékes vagyok neki, azzal, hogy az életét adta értem. A gyógyulás útján először mindig megerősíti a szívemet a szeretetével, aztán rámutat arra, hogy ezáltal szabad vagyok minden emberi véleménytől, elvárástól. Már nem kell arra törekednem minden erőmmel, hogy az emberek szeressenek és elfogadjanak, mert a Teremtő Isten, aki a teljes valómmal, minden hibámmal, bűnömmel és gyengeségemmel együtt ismer, szeret és elfogad. Az ő feltétel nélküli szeretetének megtapasztalásából fakadó hála az, ami indítja a szívemet arra, hogy mindent, amit teszek, ne a saját érdekemből és becsvágyamból tegyek, hanem a neki való hálámból, az Ő dicsőségére.

Végezetül pedig Pál apostol szavai jutnak eszembe:

„Ha még mindig embereknek akarnék tetszeni, nem volnék Krisztus szolgája.” (Gal 1,10)

Korolovics Petra

Forrás: teso.blog
(Nyitókép: illusztráció)