Hétfélek

Isten a félelem mögött van Éjfél
Félek a sötéttől
Nem a sötéttől mint anyagtól vagy jelenségtől, hanem amikor tapintható lesz valakiben vagy valaki mozgásterében a sötétség. Amikor körülvesz a sötét. Szellemileg és fizikailag is. De sötét vagy! De sötét vagyok! Az a természeti kép rémlik föl bennem, amikor nagy vihar előtt szépen lassan először szürke, majd sötétkék lesz minden, föltámad a szél, az ég egészen besötétedik, feketévé lesz és kitör a vész. Ez félelmetesebb sötét tud lenni, mint maga az éjszaka. Hiszen egy holdvilágos éjszakán ki fél? Az még romantikus is lehet. Vagy elgondolkodtató. „Az éj komoly, az éj nehéz. Alszom hát én is, testvérek.” Komoly! Az éjfélben viszont van valami misztikus is. Valami véget ér és elkezdődik az új. Lényegileg semmi különbség sincs köztük, a néhány perc eltérést sem érezzük komolynak, és mégis. Régi nap és új. Elmegy a nap aludni, hogy aztán majd fölkeljen. Nagy látványossággal kimúlik, majd diadalmasan feltámad. Közte ott az éj, annak is fele. Éjjeli félelem. Éjféli félelem.

Féligazság
Félek a magánytól
Nem attól, hogy egyedül vagyok az életben vagy valami ügyben, nem a társtalanság vagy az egyedüllét zavar, sokkal inkább az, amikor valamiben magamra maradok, nem számíthatok senkire. Ott sem az zavar, hogy esetleg egyedül nem tudom megoldani a helyzetet, hanem az, hogy mást nem érdekel, ami engem pedig igen. Miért törjem magam egyáltalán, ha ez senki másnak nem fontos, egyedül nekem? A magány kínzóbb, mint az egyszerű egyedüllét, és még a társtalanságnál is rosszabb. Magányos lehetek még a társam jelenlétében is. Sőt a barátaim között is. Tömegben meg egyenesen könnyű magányosnak lenni. Csak a hőseffektus ne jöjjön elő! A magányos hős. Chuck Norris maga. Ők mindig magányosak. De máshogy. Mégis félek a magánytól. A magamra maradás a társak tehetetlenségét is mutatja. Nem akarom, hogy nekik rossz legyen. Persze magamnak sem. A magánynak sokszor rossz a vége. Ezért félek én is. Mint minden magányosságtól irtózó lélek.

Agyfélteke
Félek magamtól
Nem, nem a tükör látványától. Nem attól, hogy aki visszanéz rám, az vajon én vagyok-e. Vagy hogy tetszem-e magamnak függetlenül mások véleményétől. Néha megijedek magamtól. „Én nem tudtam, hogy annyi szörnyűség barlangja szívem.” Nem pontosan tudom, ki is vagyok. Mit is akarok. Az vagyok-e, akinek tartom magam? Hogy olyan erők vannak bennem, amelyeknek nem vagyok ura. Én is olyan távol vagyok magamtól néha, mint Kárász Nelli. Attól is félek, hogy ezzel kiszámíthatatlanná válok. Nem tudom magam kiszámolni. Ec-pec kimehetsz… Pedig mindennél jobban szeretnék jóban lenni magammal. Ki ne szeretne jó társaságban lenni? Vágyom a magam békéjére, az egyensúlyra, a harmóniára. Egyszerűen az áldásra. Nemrégen kaptam egy személyes áldást. Fantasztikus volt. Kicsit meggörnyedni, lehajtani a fejet, becsukni a szemet és várni. Legfőképpen várni. És akkor a lelkész szépen lassan elmondta az áldást. Saját szavával is, igével is, a kezével is. Akkor nem féltem magamtól.

Félelmetes
Félek tőled
Én félek tőled. Túl sokat tudsz rólam. Megosztottam veled a titkomat és ez kiszolgáltatottá tesz. Ismered az életem történéseit. Ismered a családomat, kivel mi van. Beavattalak a titkaimba. Mi van, ha visszaélsz vele? Beleavatkoztál olyan dolgokba is, melyekbe sose kértem. Rátetted kezed mindenre az életemben, mindenhez közöd volt, mindenről tudtál és tudni akartál. Nagyon rossz ez a lefedettség, ez a véglet, ez a barátság vagy mi. Nem akarok a barátod lenni többé. Érted? Nem és nem. Nem akarok kiszolgáltatott lenni. Nem akarok tudni rólad. Nem akarok függni tőled. Nem akarom, hogy a dolgaim tőled függjenek. Nem akarok rád szorulni. Nem akarom, hogy hozzád tartozzak. A dolgaim sem. Én független akarok lenni. Nem akarom, hogy tudj rólam. Semmit sem. A külső életemről sem. A belső történéseimről sem. Egyáltalán nem akarom, hogy bármit is tudj rólam. Elég volt. Most már vége, érted? Én félek tőled. Féltem magam tőled.

Halálfélelem
Félek a haláltól
Nem, nem konkrétan a haláltól, mint egyfajta állapottól, nem is a meghalástól vagy attól, hogy mulandónak születünk, sokkal inkább mások és a saját nemlétem zavar. Ha majd nem leszel és nem leszek, valóban ugyanúgy megy tovább az élet, mint velem és veled? Felkelnek az emberek, kávét főznek, elindul a villamos a remízből, kinyitnak a boltok, a múzeumok, a gyógyszertárak, felkapcsolja a fogorvos lámpát (kezében a fúrógép), beindítják a számítógépeket? A halál olyan, mint az éjszaka és mint az álom. Az éjszaka a bizonytalanság ideje is. Nem tudja az ember, hogy ébren van-e vagy álmodik. Összekeverednek a valóság és az álom elemei. Az ember néha úgy kel, hogy szívesen tovább álmodná, amit éjszaka megkezdett. Máskor meg örül, hogy végül nem érte utol a kutya, a vaddisznó, mégsem fosztották ki, nem maradt beszorulva a csőbe és a többi. És hazaért, bár nem volt rá semmi esélye. Az a félelmetes, hogy elmúlik valami. És ezt már Herakleitos is tudta. „Mindennap megszűnik valami, amiért…”

Szerelemféltés
Féltelek
Nem magam vagyok a legfontosabb. Magamnak sem. Amikor már nem én vagyok a középpontban, amikor áttevődött minden rád, amikor érted jobban aggódom, mint másért. Mert kiválasztott vagy. Kivételes személy. Fontos. Ezért vagyok féltékeny is, féltőn szerető. A Tízparancsolatban a „féltőn szerető Isten” valójában féltékenyt jelent. Aki nem közösködik mással. Nem osztozik más istennel. A félelem aztán átfordul féltéssé. Amíg arra gondolok, hogy a hozzám közelállókat elveszíthetem, addig félelem és rettegés fog el. Feloldhatatlan félelem. Páni félelem. Pánik. És amikor elengedtem valakit, akkor értem meg, hogy ez nem azt jelenti, hogy ettől fogva ő nincs és nem létezik, hanem nagyon is van. Fáraók, királyok, diktátorok, elnökök, vezetők: nem emlegetjük őket naponta? Nem határoznak meg minket ma is? Nem élnek? De nem félek tőlük. Már nem. Amikor a félelem személyessé lesz, akkor változik át féltéssé. Féltőn szerető vagyok én is. Féltőn szeretlek. Igazán.

Istenfélelem
Félem az Istent
Számomra az istenfélelemben nincs semmi félelmetes. Számomra Isten sem félelmetes. Egyáltalán nem az. Persze van bennem tisztelet. Lenyűgöz Isten lénye. Rácsodálkozom munkáira, tetteire, személyére. Néha én is zsoltárt szeretnék írni. Sőt zengeni. Mindenek kezdete és vége. A bölcsesség kezdete lesz az Úrnak félelme. S ezzel zárul a földi bölcsesség lényege. A földi viszonyok kitágulnak égi dimenziókká. Mennyei 3D-s előadás veszi kezdetét. Valaki mégis a villámlástól fél legjobban. Mi lehet mögötte? Az egész határt beterítik a hatalmas, szikrázó fénycsóvák. Aztán jön a dörrenés, majd az égzengés. Az ember belül rezzen össze. Mert nem istenek dobálják a villámokat a földre, de a villámok mögött maga az Isten látszik. Hatalmas hangjára megmozdul a mindenség. Szavára megrendülnek a hegyek, megváltoznak a viszonyok, megzendül az ég. Az Isten a félelem mögött van. Vagy sokszor magában a félelemben. A félelmet csak egy magasabb rendű félelem írhatja felül. Isten félelme. A hit. A féltőn szerető Isten türelmes földi munkája bennünk.
Forrás: parokia.hu