Igen. Hiszek egy Istenben…

Izgalmas lenne, ha mindenkinek lenne egy eszköze, amely rögzíti, hányszor, mikor és hol mondjuk el az Apostoli hitvallást.

Ott lennének a gyerekkori pillanatok, amikor a templompadból kisandítva a felnőttekkel kántáltuk az akkor még érthetetlen szöveget, az, amikor a konfirmációra készülve memorizáltuk, idegesen, tudva, hogy még legalább kétszáz kérdés-feleletet kell átismételni.

Egyházi iskola istentiszteletén, a kötelezően előírt, egyenköpenybe burkolt áhítatos légkörben, elfojtva a lázadást vagy minden részletét felfedezve, átgondoltan rögzítve, próbálva látni az egészet, miközben a felnőttkeresztségre készülve tanulom. Az úrvacsorák előtt, átélve az ünnepet, az Isten közelségét vagy épp ellenkezőleg, a „legyen-már-vége” érzésbe ültetett automatizmust, a szavakat kiejtve, de nem figyelve. Keresztelőn – gyerekünk a kézben – izgalommal, együtt a családdal, mögöttünk egy gyülekezet meghatóan dübörgő kórusa. Ökumenikus imahéten, a más hangsúlyok hitvallásegységében, miközben persze belezavarodunk, hogy most egyetemes vagy katolikus-e az az Anyaszentegyház. Vagy temetésen, valaki hiányával birkózva, felismerve, hogy kapaszkodót nyújt a „Hiszekegy” biztonsága.

Kísér minket, ahogy minden generációt, ott van velünk. A titka az, hogy nem kell félteni. Rövid, tömör, gyengének tűnik, de régóta az egyházé, mindenkinek a hitvallása. Nem kell papírba csomagolni, fejben kell vinni, hogy meglegyen, és persze szívben, hogy működjön. De tűri az odanemfigyelést is, a fáradt darálást is, azt, amikor megtűrt, megszokott elemként tekintünk rá, mint felesleges időhúzásra. Aztán máskor megszólal, hitvalló alkalomkor vagy válság idején, üldözésben és fogadalmat téve, és érezzük, hogy erő van ebben a pár sorban, koncentrálódik benne minden, ami az életalap építéséhez, felújításához kell. Erősebb, mint mi, nyugodjunk meg, túlél majd minket is.

Valójában az Apostoli hitvallás a mi nagy közös igent mondásunk, újra és újra. Kimondom, hogy hallja bárki: „Igen, hiszek egy Istenben! Igen, hiszek az Atyában, a Fiúban, a Szentlélekben.” Demonstrációja a gyülekezetnek, hogy mondjanak bármit körülöttünk, legyünk békén hagyva, vagy elnyomás alatt, de mi ezt hisszük. Igent mondani, egyértelműen, hangosan, valami mellett, újra és újra. Hitbólintás a „Hiszekegy”, közös félreérthetetlen igen, ami arról szól, hogy nem csak tudjuk, de hisszük, mondjuk, ki is a mi Istenünk!

Amikor mondom az Apostoli hitvallást, igent mondok – együtt az egyházzal, a mellettem szinkronban szavaló testvérrel – arra az Istenre, aki rám, ránk is igent mondott. Atyámként a teremtésben, hogy előhívott a semmiből, életet adva, Megváltómként igent mondott rám a kereszten, és így adta meg a lehetőséget a visszatalálásra, hogy naponta igent mond rám Szentlelkével és vezet, bátorít, tanít, együtt a többi hitvallóval, igent mondó megszentelttel, akikkel egybe vagyunk zárva a feltámadás és örök élet reménységében. Mert a mi igenünk csak válasz lehet egy sokkal nagyobbra!

Sokszor meg fog ez még történni velünk, rengetegszer elmondjuk azokat a sorokat. Talán jobb is, hogy nincs olyan eszköz, amely rögzíti, hányszor történik is ez meg. Ez segíthet nekünk, hogy minden egyes alkalommal úgy mondjuk mindig Istennek és világnak a Krédó igenjét, mintha először és utoljára vallanánk ott és akkor: Hiszek egy Istenben…

Forrás: parokia.hu