„Jertek, menjünk Betlehembe!…” – „egy-fős” hétvége karácsonyra hangolva

Lassan a végére értünk az ünnepnek, jönnek a hétköznapok. S így a karácsonyfa fényénél, a kibontott ajándékok mellett, a bejgli és francia saláta ízével a szánkban talán itt az ideje az értékelésnek is: mit hozott idén számunkra ez a karácsonynak nevezett pár nap? Békességet, örömöt, vidámságot, gyerekzsivajt, rokoni látogatást, baráti ölelést, szeretteink mosolyát? Netán idegességet, stresszt, túlhajszoltságot, veszekedést, fáradtságot, plusz kilókat, ürességet, csalódottságot? Vagy elhozta ez az ünnep – mindezek mellett vagy mindezeken túl – a legszebb és legmegnyugtatóbb ajándékot a világon: Jézus Krisztus megszületését a szívünkben…
Nem is olyan rég, egyetemi éveim alatt, karácsony tájt bennem mindig volt némi hiányérzet, vagy talán inkább honvágy, hiszen ez idő alatt nem, vagy alig voltam otthon az esedékes beszámolók, moduldolgozatok miatt. Meg sem fogalmaztam igazán talán, de – én naív! – valahol azt reméltem, ha véget érnek ezek az évek, kicsit „könnyebben” megy majd az ünneplés és az előtte való készülődés, ráhangolódás. Nos, elképzelésem, hogy úgy mondjam, nem jött be. Sőt! Folyamatosan azt érzem, hogy ilyenkor év vége felé, főként pedig karácsony előtt már-már kicsúszik a talaj a lábam alól, s a dolgok irányítása a kezem közül – már az a része, ami eddig is rajtam múlt. S végül jön a feszültség, a rohanás, kapkodás, hogy az ünnepet ünnepnek is érezzem. Ez meg aztán vagy sikerül, vagy nem…
Beszélgetések és megtapasztalások útján aztán igazolódni látszott, hogy ezzel a fajta „ünnepi készülődéssel” nem voltam egyedül. Sőt, valószínűleg elég sokan járhattak hasonló cipőben, legyen bár szó felnőtt, dolgozó emberről, vagy a nagybetűs Élet kapujában toporgó diákról. Utóbbiaknak és a köreikben mozgóknak azonban idén lehetőségük nyílt – legalább egy kicsit – változtatni, lassítani ezen az őrült tempón. S hogy hogyan? Nagyon egyszerű: immár sok éves hagyomány, hogy a kárpátaljai felsőoktatásban – főleg Ungváron vagy Beregszászban – tanuló keresztyén vagy Isten iránt érdeklődő diákok számára közös hétvégét szervez az Ungvári Református Egyetemi Gyülekezet (UREGY) és a Beregszászi Főiskolai Református Ifjúsági Gyülekezet (FRIGY). Ezt az alkalmat minden szemeszterben megtartják, s a szervezői feladatokat mindig az egyik gyülekezet vállalja fel. Ebben a félévben sok nehézség, akadály után végül a FRIGY szervezte meg az aktuális hétvégét, s végül ez akadályok, bosszúságok tették lehetővé, hogy pont a karácsony előtti utolsó hétvégén, december 20-a és 22-e között, két nappal az ünnep előtt meghitt(ebb) közösségben jöhetett létre az egyetemista-főiskolás, a diákok által többnyire csak „egy-fősként” emlegetett hétvége, ezúttal a Bereg Camp bázisán. Stílszerűen Karácsonyra hangolva lett a címe és egyben témája ennek az alkalomnak, s a szervezők, előadók, és úgy gondolom, többé-kevésbé maguk a résztvevők is igyekeztek valóban ráhangolódni a karácsonyra, annak igazi lényegére: Krisztus megszületésének ünneplésére.
Ebben a hangolódásban segítettek a Maksai Attila – a FRIGY lelkipásztora – és a FRIGY presbitériuma által meghívott lelkészek bizonyságtételei, tanításai: Ötvös Károly, id. Pocsai Sándor, Jakab Attila és Nagy Szabolcs igehirdetők hozták el a résztvevők számára az Örömhírt, melyet a napkeleti bölcsek által bejárt út magyarázásán keresztül közöltek velünk. Bevallom, őszintén meglepődtem egy-egy mondaton, üzeneten, bár – kis túlzással talán – milliószor hallottam már a Szent Gyermek születésének történetét, annak minden részletével együtt. Vajon eljutottunk-e mi is a már említett ünnepi rohanásban a jászolig, ahogy a bölcsek? Míg e három bölcs az Égi Jelet, a fényesen ragyogó csillagot követte, addig jó úton haladtak. Ám mikor levették tekintetüket a csillagról, Heródes udvarában találták magukat, aki álnok módon becsapta őket. Valahol ennek a botlásnak volt a következménye, hogy Heródes a bölcsek távozása után minden két év alatti gyermeket meggyilkoltatott, anyákat, családokat fosztva meg e piciny csodáktól… Nekünk mi az akadályunk, mi gátol(t) meg abban, hogy eljussunk a jászolig, Jézusig, s utolsó szalmaszálként belekapszkodjunk felénk nyújtott kezébe? S amikor letérünk az útról, vajon számolunk-e a következményekkel, melyek talán nem csak minket érintenek?…
A hallottak egy részét kiscsoportokban dolgozta fel a 33 résztvevő. De nem csak a lelki feltöltődést szolgálta ez a hétvége: Lacz Gábor és Tominec Mihály beregszászi cserkészek jóvoltából Tesco-s tábortűz mellett derültünk jókedvre, Pusztai-Tárczy Beatrix és Nigriny-Demeter Adrienn vezetésével pedig újraélhettük gyerekkorunkat, hiszen temérdek jobbnál-jobb játékot és vetélkedőt hoztak a résztvevők legnagyobb örömére. De volt az elcsenedesedést segítő karácsonyi imaséta is, közös dicsőítő éneklés a FRIGY Band vezetésével, és szívvel-lélekkel tették oda magukat a FRIGY négyérzék színházának tagjai Érezz! című darabukkal. A hétvége zárásaként pedig közösen utaztunk le Beregszászba, és vettünk részt a beregszászi református gyülekezet vasárnapi ünnepi istentiszteletén. Az istentisztelet keretein belül a hétvége résztvevői dallal és verssel köszöntötték a gyülekezetet. Az alkalom után pedig következett a könnyes búcsú…
Azt gondolom, hogy ha egy-két embernek segített helyre tenni a lelkében néhány dolgot ez a hétvége, akkor már megérte a fáradtságot a szevezőknek, s ez biztosíték arra nézve, hogy szükség van a jövőben is hasonló rendezvényekre. Ha ezen a hétvégén sikerült egy embernek is az arcára mosolyt csalni, már nem volt hiábavaló a résztvételünk. S ha e hétvége segített az elménket, a szívünket, a tekintetünket a hétköznapi giccses, hamis fényekről az értünk földre jött Megváltóra fordítani, hogy igazi, áldott karácsonyunk legyen, akkor a hétvége és annak üzenete célba ért. Hiszen Angelus Silesius szavaival élve: „Krisztus ezerszer megszülethet Betlehemben, de ha benned nem születik meg, akkor örökre elvesztél”. Adja Isten, hogy karácsony után se eltávolodjunk, sőt, inkább közeledjünk Krisztushoz.