Kifejező

Tévedések vígjátéka és a tévedhetetlen

„Hogyan érthette félre, mikor olyan egyértelműen fogalmaztam? Hogy lehet az, hogy nem érti? Ennél jobban nem tudom megfogalmazni! Ennél alaposabban nem tudom körbejárni! Ennél pontosabban képtelenség körülhatárolni!”

Félreértjük egymást. Egyik korábbi professzorom szerint azért beszélgetnek egymással az emberek, hogy a félreértéseket eloszlassák.

Mégis vannak félreértések. Beszélgetések közben is. Ezt igazolja a történelem és az irodalomtörténet. Emberek élete, sorsa múlhat azon, ha valami nem volt elég világosan megfogalmazva. E problémát legérzékletesebben talán William Shakespeare adja elénk a Rómeó és Júlia c. drámájában, ahol a félreértések odáig vezetnek, hogy ahelyett, hogy a két szerelmes fiatal örök boldogságban élné meg házasságát, mindketten belehalnak a tévedésbe, a félreértések sorába. A néző legszívesebben felkiáltana: ne tedd! – mégis megtörténik a tragédia.

De lényegében ezzel játszik a Vadnay László teremtette Hacsek és Sajó jelenetek sorozata is [1]. A szavak egy picit félresiklanak, s ez esetben miközben a két szereplő egymásnak feszül, a nézők jót kacagnak az eseményeken. Ezek sokszor szójátékok, vagy egy-egy szótag félreértése, és máris van min nevetni…

Félreértjük egymást, félreértjük a művészeket s műalkotásaikat, innen ered sérelmeink jelentős része, sokszor nem is a másik rosszindulata az ok, sokkal inkább egy félreértett szó, amely aztán láncreakciót indít el, amelynek a végén ott állunk mi magunk, elszenvedve a borzalmakat. Ugyanakkor így teszünk szert legviccesebb történeteinkre is: – Azt hittem, arról van szó, mert úgy mondta, hogy úgy érthettem, aztán jót kacagtunk a dolgon, hogy mi lett belőle…

Félreértjük egymást, s ezért beszélnünk kell. Beszélnünk kell és tudnunk kell beszélni. Tudnunk kell a másikat megérteni s magunkat megértetni, ha kell, az ő nyelvén is megtanulni. Meg kell próbálnunk egymást megérteni s magunkat megértetni, hogy ne bántsuk egymást, hogy ne sebezzük meg egymást.

Késznek kell lennünk arra is, hogy szembenézzünk korunk formanyelvével. Meg kell próbálnunk megérteni egymást, mert bizonyos, hogy amit mond, az kifejező, az kifejez valamit, s meg kell próbálnunk feltárni a tiszta üzenetet.

Így kell figyelnünk egymás szavait, s így egymás műalkotásait. Mert egyszerű azt mondani: én ezt nem értem és nem is strapálom magam, hogy megértsem. Pedig lehet, hogy nagyon is kifejező. Hárítás? Talán. Félelem, lelki diszkomfort, tiltakozás, befogadás-képtelenség…

A kérdés tehát adott, amikor a probléma gyökerét kutatjuk: nem vagyunk képesek megértetni magunkat, vagy nem vagyunk képesek megérteni egymást?

Számomra a válasz eldönthetetlen. Hiszen úgy látom, hogy mindkét oldal egyformán ártatlan a kérdésben. Az ugyanis, hogy félresiklik-e valami, függ a mi lelkiállapotunktól, fáradtságunktól, koncentrációs képességünktől, előismereteinktől (mennyire használunk azonosan fogalmakat), mennyire ismerjük egymást és még sok minden mástól.

A dolog ott vesz érdekes fordulatot, amikor a Szentírás kerül a kezünkbe. Azt gondolom, hogy Isten Igéje teljességgel kifejező, tiszta beszéd, mégis félreértjük az Isten beszédét, ha nem a Szentlélek segítségét kérve és remélve tanulmányozzuk. Miért? Rébuszokban beszél az Isten? Kifejező, csak nem számunkra? Hogy van ez?

Először is, az Isten Igéje kijelentés Isten személyéről, az Ő jó tervéről és akaratáról, de ezzel együtt az Ige rólunk is szól! Ez azt jelenti, hogy miközben az Igében objektív igazságokat fogalmaz meg az Úr, nem csak Őt ismerjük meg igazán, hanem önmagunkat is. Az Ige tehát egyszerre objektív és szubjektív. Ugyanakkor ha egymást is nehezen érjük, pláne, ha metaforákban fogalmazunk, vagy a művészi absztrahálás eszköztárát felhasználva, hogyan akarjuk számon kérni vagy elvárni azt, hogy az Isten számunkra érthetőbb kifejezéseket használjon egy könyvben, amely mindenkinek szól, s mégis nekem, személyesen igazán?

A Zsidókhoz írt levél 4. részének 12. verse így hangzik: „Mert Isten Igéje élő és ható, élesebb minden kétélű kardnál, és áthatol az elme és a lélek, az ízületek és a velők szétválásáig, és megítéli a szív gondolatait és szándékait.”

Isten igéje tehát célba ér, és különösen nagy ajándék, hogy a Szentlélek munkája által mindnyájan félreérthetetlenül megismerhetjük Isten akaratát, s ugyanez a Lélek képessé tesz bennünket, hogy azt ne csak megértsük és felismerjük, de cselekedjük is.

Ez azonban csak imádság által lehetséges, Isten Szentlelkének segítségül hívása által! Ha Őt segítségül hívjuk, Ő megtanít minket az Úr útjára és az Ő akaratára.

Így érthetjük meg az Urat és az Ő szavát, ha beszélünk vele imádságban, és hagyjuk, hogy beszéljen velünk Igéje által.

Így érthetjük meg egymást, ha beszélünk egymással s meghallgatjuk egymást.

És így érthetjük meg önmagunkat, ha magunkba szállunk és megvizsgáljuk lélekben önmagunkat.

Ez persze bátorságot igényel. Szembenézni Istennel, aki tükröt tart elénk. Szembenézni a másikkal, aki tükröt tart elénk, és tükröt mutatni a másiknak. Szembenézni korunk tükrével, a művészekkel. És szembenézni önmagunkkal, belenézve valamennyi tükörbe, abba is, amelyet önmagunknak tartunk.

Vajon kifejező lesz, amit látunk s amit láttatunk?