Koldusként a Király előtt

Gondolatok az evangéliumhoz (Lk 18, 9–14)

A farizeusok igen vallásos emberek voltak. Naponta háromszor imádkoztak, hetente két nap böjtöltek, jövedelmük tizedét a szegényeknek adták. Nagy hazafiak voltak. Egy alkalommal (Krisztus előtt 76-ban), amikor az uralkodó levert egy felkelést, amelynek vezetői nagyrészt farizeusok voltak, nyolcszáz farizeust feszíttetett keresztre.

A vámosok gazemberek és nemzetük árulói voltak. Egy idegen hadsereg segítségével a saját honfitársaiktól szedték be az adókat és a vámokat, igen gyakran jóval többet annál, mint amit a római hatóságok követeltek. Egy alkalommal Ashkelon városában egy vámszedő kétezer katonával kezdte meg az adók behajtását. Mivel az emberek nem akartak fizetni, húsz előkelőt megöletett. A városban eluralkodott a rettegés, és mindenki előadta utolsó elrejtett vagyontárgyait is. Nem volt ember, aki ne gyűlölte volna a vámosokat. Egy korabeli közmondás szerint a vámosok előtt becsukódik minden ajtó.

Jézus mégis a vámos őszinte bűnbánó imáját dicséri, nem a farizeus önmagát dicsőítő szavait. A farizeus megfeledkezett arról, hogy ő sem tökéletes. Isten előtt minden ember porszem, esendő, koldus. Megfeledkezett arról, hogy amije van, azt is úgy kapta: „Mid van, amit nem kaptál?” (1Kor 4,7) Annak a jónak a nagy része, ami bennünk van, ajándék. Kaptuk Istentől, kaptuk a szüleinktől, a nagyszüleinktől, tanítóktól, papoktól, nővérektől. A vámos imája igaz, a farizeusé hamis. Ő álarcot visel Isten előtt.

Egy szent életű asszony nagyon sok időt töltött imában. Megkérdezték tőle, mit csinál olyan hosszan a kápolnában. Ő így felelt: „Mit csinálok? Hát mit csinál egy koldus a király előtt? Mit csinál a beteg az orvosa előtt? Mit csinál az éhező a jótevője előtt?” Isten elé mindig koldusként kell lépnünk. Egymás elé is. Álarcok nélkül.

Az egyik angol királynő egy alkalommal összeveszett a férjével. A megbántott férfi bezárkózott a szobájába. A királynő egy idő után kopogtatott a szoba ajtaján. A férje megkérdezte: „Ki az?” A válasz így hangzott: „Anglia királynője.” Az ajtó zárva maradt. Aztán az asszony újra kopogtatott, és megismétlődött ugyanez a párbeszéd. Az ajtó ismét zárva maradt. Végül az uralkodó harmadszor is kopogtatott. S amikor a férfi megkérdezte: „Ki az?” A királynő így szólt: „A feleséged.” Erre az ajtó kinyílt.

Álarcok nélkül kell Isten elé lépnünk, és ugyanígy kell közelednünk testvéreinkhez is. Sokszor milyen más a látszat, mint a valóság, mennyire tévesek az előítéleteink! Egyszer három román asszony kopogtatott be egy erdélyi plébániára. Temetést kértek egy magyar asszony számára. Ragaszkodtak hozzá, hogy a szertartás magyarul legyen, bár ők nem tudtak magyarul. Az atya elcsodálkozott, és megkérdezte, miért kérik ezt. Kiderült, hogy a három román asszony évek óta segítette már ezt a magyar nénit: bevásároltak és főztek neki, takarítottak nála. Mivel a magyar asszonynak nem voltak rokonai, ők rendezték és fizették a temetését is, és azt akarták, hogy a nénit az anyanyelvén, magyarul temessék el. Gyakran mennyi emberséget tapasztalunk ott, ahol nem is számítanánk rá! Nemegyszer milyen hamisak az előítéleteink!

Jézus arra tanít, hogy őszintén, nagyképűség nélkül éljünk, és lássuk meg mások életében a felszín mögött rejlő kincset. Arra tanít, hogy mindig tudjunk leborulni Isten előtt, koldusként lépni elé, hiszen ő az élet forrása, mi pedig tőle kérhetjük és kaphatjuk meg az ő gazdagságát.

Forrás: magyarkurir.hu