Kopogtató: templom és ajtó bezárva

Lassan egy hónapja töltjük napjainkat kényszerszünetben a négy fal között. Se templom, sem iskola – mondhatnánk ironikusan Reményikre utalva. Rendhagyó körülmények között méltatjuk idén a feltámadást – egyház és hagyományos szokásaink nélkül.

Az idei húsvét a szó soros értelmében a család ünnepe. Ebben az évben elmarad a rokonok és a barátok látogatása. Talán néhány háziasszony most megkönnyebbülve sóhajt fel, de még ők is inkább sürögnének-forognának napokig a konyhában, csak visszakapnák a régi szabadságukat.

Sok év után ismét zárva vannak a templomok. Igaz, most nem az ideológia tett lakatot Isten házaira, hanem az óvatosság. A helyzetet nehezíti a kijárási tilalom. Soha nem látott szigorú intézkedéseket hoztak be a mi Kárpátaljánkra is. Ennek ellenére nem maradunk lelki táplálék nélkül: több lelki vezető online tart igei alkalmakat, ami ugyan nem pótolja a közösséget, de jobb, mint ha ez sem lenne.

A mostani idők kapcsán Luther jutott eszembe, aki több pestisjárványt vészelt át a reformáció idején. Leveleit olvasva került a szemem elé a következő néhány sor, amit barátjának, Spalatinnak írt Wittenbergből 1527 nyarának végén: „Itt kitört a pestis, de viszonylag enyhe formában, mégis bámulatos az emberek ijedelme és menekülése, a Sátánnak ilyen iszonyatát még nem láttam, annyira ijesztget, sőt örül, hogy ennyire úrrá lesz a rémült szíveken…”. Elgondolkodtam: vajon nem ugyanolyanok vagyunk-e mi is, mint a wittenbergiek? Egy hónapja karanténban ülünk – a magunk érdekében –, olvassuk a sok rémhírt és gyakran sápítozunk, ha valami nem kedvezőt hallunk. Míg nagytöbbségünk koronavírusost még közelről nem is látott, csak a híradásokban – és mégis minden bajunk van –, Luther több pestisest látogatott meg, és mert volt hite – persze, betartotta az orvosi előírásokat is –, higgadtan élte meg a nem túl rózsás időszakot. Fegyelmezetten, önmagára és családjára vigyázva segített és bátorított. Jó példa lehet ez nekünk, posztmodern keresztyéneknek.

Nem kell prédikátornak vagy orvosnak lennünk ahhoz, hogy tenni tudjunk ebben a helyzetben. Egy-egy jó szóval biztatni a csüggedőket, vigyázni magunkra a saját és az embertársaink érdekében, segíteni a családunkat, nem rettegni és nem kelteni pánikot – ezeket bizony hétköznapi emberként is meg tudjuk tenni.

Most az a fontos, hogy mindennek ellenére ünnepelni tudjunk itthon, családi körben. Amire emlékezünk, azt nem befolyásolja semmilyen pandémia. Hiszen tudjuk: „elvégeztetett” – és ezt kell szem előtt tartanunk.

Remélem, ha véget ér ez a helyzet, a hívekben – de az egyházban is – megerősödik az Istenbe vetett hit, és bízom abban, hogy a családok összetartóbbakká válnak. Ahogy Luther is írta: erős vár a mi Istenünk. Ebben kell nekünk is bízni. Ezzel kívánok minden olvasónak áldott ünnepet!

Szabó Kata
Kárpátalja.ma