Közös nyelv

Feszülten figyeltem minden szavukra, még le is jegyeztem azokat, és idővel egyre több mindent megértettem.

Ez Németországban történt, miután meg szerettem volna szólítani az ottani embereket, ám a nyelvi korlátok igen szűknek bizonyultak. Amikor egyházunk a fiatalokat szeretné megszólítani, komoly dilemmába kerül, pedig anyanyelvükön próbálkozik. Különféle színes programok, rendezvények szervezésén, lebonyolításán és értékelésének szempontjain törjük a fejünket – s közben új nyelveket keresünk. Érzékeljük, hogy a régi, elkoptatott kánaáni szóhasználatunkba csomagolt időtlen, fényt hozó üzenet nem fog célhoz érni. De szószékeinkről mi csak mondjuk és mondjuk (illetve halljuk) e számunkra jól ismert kifejezéseket, szófordulatokat. És ezzel várjuk a fiatalokat is, pedig néha olyan hosszúnak tűnik még egy húszperces prédikáció is. A jól működő csoportok, ifik és az istentiszteletek nyelvezete közötti kontraszt sok helyen még mindig óriási. Ez azonban csak egy dolog, de épp elég ahhoz, hogy a fiatalok ne járjanak templomba.

Ám ha ők nem jönnek, mi elmegyünk-e hozzájuk és megpróbáljuk-e őket megszólítani? Ha igen, milyen nyelven, hogyan? Észreveszik pozitív szándékunkat, mellyel közeledni szeretnénk hozzájuk? Értik, amit közölni szeretnénk? Hajlandók vagyunk közös nyelvet beszélni velük? Egyáltalán, meg akarjuk ismerni őket? Ha nem vagyunk igazán kíváncsiak rájuk, akkor kevésbé fog működni a kommunikáció, és ne lepődjünk meg, ha ők sem mutatnak érdeklődést irányunkban. „Régen” ezt mondta a vallástanárom: „Ha meg akarom ismerni a diákjaimat, meghallgatom a zenéjüket, amit kedvelnek”. Ez nyilván nem azt jelenti, hogy korát meghazudtolva azt a zenét fogja hallgatni a kocsiban is, amelyet a gimnazistái. De keresi a kapcsolódási pontokat! És nem elég csak a zenére gondolnunk, hisz ők is néznek filmeket, sorozatokat, olvasnak (ha nem is hosszú könyveket) stb.. Akik a fiatalok generációjával szeretnének foglalkozni, nem árt, ha előbb keresik és megismerik őket!

Már a múlt századi fiatalság érzékenysége, igazságszomja, számos képessége, kritikai éleslátása szembeötlő volt. Ma is vannak örök, általános és aktuális kérdéseik, és rá kell bírni őket arra, hogy gondolkozzanak el azokon, mivel ezt nem fogja helyettük megtenni senki. Közeledésünkben azonban érezzék, hogy bátran kérdezhetnek az életről, a hitről, az egyházról. (Vigyázzunk, szemérmetlenek is tudnak ám lenni!) Ezek után azonban meg is kell fogalmazni számukra a válaszokat. A céltalan üzeneteknél sokkal többet érnek a még megválaszolatlan kérdések, amelyek nem hagynak nyugodni senkit. Emlékszem kamaszkori éveim vissza-visszatérő kérdésére, a klasszikus alapkérdésre: a miért-re. Hiszek, de miért? Ezt és ezt kellene tennem, de miért? Így kellene gondolkodnom, no de… miért? Úgy vélem, ahhoz, hogy a fiatalokban összeálljon egy folyamatosan teljesedő kép hitükről, fontos, hogy a miértet is megláttassuk velük: azért hiszem ezt, és azért élek így – teszem, amit teszek (vagy éppen nem) –, mert komoly és egyértelmű oka van, amely a Jézusban megjelent és megjelenő szeretetben rejlik. Lényegében arra kíváncsiak, hogy miért vagyunk keresztyének, és akkor megértik például azt is, miért (lenne) jó templomba járni. A legkiválóbb példák az érthető válaszokra a Mester feleletei. Jézus az őt körülvevő emberek nyelvén tud szólni. Néha „csak” egy tömör, velős kijelentéssel, melyben minden benne van, mint a házasságtörő asszony történetében. Az Isten országáról szóló példázatokban maga Krisztus értelmezte önmagát úgy, hogy azt „haza tudták vinni” hallgatói a tanítványok értetlenkedései ellenére is. Nem meglepő, hogy kétezer éven át fennmaradtak ezek az egy-egy rövid történetbe foglalt képes beszédek, melyeknek üzenetét tovább kell adnunk az ifjúságnak is ott, ahol ők vannak.

De hol találhatók meg a fiatalok? A facebookon biztosan fent vannak. Ha már a világháló „kifogta őket”, akkor ne szalasszuk el a lehetőséget. Többen írtak már arról, hogy milyen nagy esélyeket rejt az internet (számos veszélye mellett) egyházunk számára is. Valóban használható missziós felületek például a közösségi oldalak – talán mára az egyetlen hatásos mód sok fiatal figyelmének a megragadására. Kérdés az, hogy miként használjuk ezeket. Az Írás mai üzenetét a számítógépek képernyőin is olvassuk. Ezt az üzenetet viszont különös megfontoltsággal, az Igéhez méltón, érthetően kell megfogalmazni! Közben nem szükséges új nyelveket keresnünk az ifjúság megszólításában, csak a közös nyelvet. Azt a nyelvet, amelyet ismernek, és amely tőlünk sem idegen. Hiszen kortól függetlenül lehet a szó őszinte, tiszta, egyértelmű és érthető emberi beszéd – ettől lesz meggyőző is egyben. Sokkal nagyobb figyelemmel tudunk odafordulni ahhoz, aki a mi nyelvünkön szólal meg, mivel – végre – értjük. Így vannak ezzel a tizenéves kamaszok és a fiatal felnőttek is, akik éppúgy szomjazzák az Igét, mint a gyermekek vagy az idősek.

És hogyan szól Isten az Ő Igéjén keresztül? Sokszor „halk és szelíd” hangon – csöndben. Mi pedig – van úgy, hogy – nem hagyjuk szóhoz jutni a meghallgatásra váró fiatalt… Pedig amikor szavakkal igyekszünk kifejezni az Istennel való közösségünket, hamarosan a lehetőségeink korlátaiba ütközünk. Időnként hallgassunk el egy kicsit, és figyeljünk Rá azért is, hogy tudjunk Róla beszélni. Előbb hallgassunk, figyeljünk mindig Mesterünk szavára, hogy a fiatalokra is oda tudjunk figyelni, és ha elérkezik az alkalmas idő, adekvát módon hirdethessük az evangéliumot.