Leltár-idő?

Ezekben a percekben talán már egyre többen ropogó petárdákkal, durranó pezsgőkkel, harsogó papírtrombitákkal búcsúztatják az évet.

Nyilván nem az idő múlását ünneplik – hiszen ki örül annak? – inkább felejteni próbálnak, szeretnének önfeledten túllépni azokon a történéseken, amelyek kellemetlenek voltak, illetve amelyeket már úgysem hozhatnak vissza. Amolyan kollektív búfelejtő ez, esetleg egyfajta elégtétel.

Persze vannak, mindig is voltak kivételek. Vannak, akik a nagy „évforduló” előtt visszavonulnak, elmélyülnek, és igyekeznek leltárt készíteni. Úgy gondolják, szembe kell nézni önmagukkal, eredményeikkel, de hiányosságaikkal is, hogy aztán kellő megalapozottsággal tehessenek újévi fogadalmat.

Valóban okos dolog tükörbe nézni, és átgondolni, hogy az elmúlt évben mi végre is voltunk a világban. Vannak olyanok is, akik számba veszik Isten életükben elvégzett dolgait. Leltároznak.

Igen, gondolataikban listát készítenek, tételesen fölsorolják mindazt, amit az immár hamarosan véget érő esztendőben kaptak. Nem, nem ítélkezem. De vajon megszámlálható-e a számtalan, a kifejezhetetlen, a végtelen? Hiszen ki tudja megszámolni az esőcseppet, avagy az egyéves napsütés anyagi részecskéinek számát? Vajon mondhatjuk-e, hogy az egyórás áldásos esőből számunkra csupán ezer csepp hullott, vagy az a napsütés, amely nem ért közvetlenül minket, az nem volt életünkre pozitív hatással?

Mindezek után föl kell tennem a kérdést: vajon mit számolunk, számolhatunk? Nem vakmerőség-e, hogy Isten dolgait akarjuk számba venni? Jézus azt ígérte – és az ő ígéretei igazak és ámenek –: „én veletek vagyok minden napon”. Nem azt mondta, hogy évente tízszer, százszor vagy ezerszer. Még csak nem is azt mondta, hogy sokszor, hanem azt mondta: folyamatosan, végtelen módon. És ez igaz az egyházra – „a világ végezetéig” – de igaz ránk, halandó emberekre is. És ezért nem leltározhatjuk Isten cselekedeteit.

Mert ha csak tíz, száz vagy ezer dologért adunk hálát – és ez nem mond ellent a konkrét hálaadásnak – akkor a végtelent akaratlanul is végessé tesszük. Isten végtelen szeretetét nem lehet számokban kifejezni. Egyedül benne van meg erre a képesség, az értelem. Ezért mondja Augustinus: „…minden végtelen titokzatos módon Isten számára végessé lesz, mert az ő értelme számára az nem felfoghatatlan.” (Az Isten városáról XII/XIX). Egyedül Isten készíthetne leltárt, ám ő nem teszi, mert az ő szeretete végtelen szeretet. És nekünk ezért kell különösképpen és első renden hálát adni, ezért az egyért, és így lesz a végtelenből egy, s az egyből végtelen.

Ma, óév napján, ezért a végtelen egyért adjunk hálát, mert nem szakaszosan, hanem örökké, folyamatosan, azaz megszámlálhatatlanul tart szeretete.