Megújulok…újra!
Vannak az életben kiemelt időpontok, amikor az ember megáll, végiggondolja az elmúlt időszakot, majd előre tekint. Ilyenkor gyakran szembesülünk nemcsak azzal, ami jó volt, áldás, amiért hálásak vagyunk, hanem a mulasztásainkkal, hibáinkkal is. Nagy újrakezdések, fogadalmak, vállalások ideje ez. Az új év kezdete, egy születésnap, egyéb ünnepek. Amikor elhatározom, hogy holnaptól megváltozom valamiben, holnaptól másképp fogom csinálni, másképp fogok élni. Hányszor mondtam már ki én is szent elhatározással: ezután másképp lesz! Ezután időben felkészülök egy-egy feladatra, időben felkelek, időben odaérek; ezután türelmesebb leszek a diákokkal, a gyermekeimmel, munkatársaimmal, általában az emberekkel; ezután többet imádkozom, buzgóbban olvasom az igét; ezután a gyermekeimmel együtt is több időt töltök Isten előtt.
Legtöbbször azonban ez az „ezután” sosem jön el. Hányan eltervezik, hogy majd új szokásokat alakítanak ki, igyekeznek minden nap elvégezni valamit, hogy a kívánt új szokás a mindennapok része legyen. Olyan egyszerű és természetes módon, mint a reggeli fogmosás.
De vajon a megújulás ezt jelenti? Új szokásokat? Magunkra kényszerített tevékenységeket? S ha sikerült kialakítani egy új szokást, akkor az már megújulás? Ebből áll az egész?
Azt hiszem a megújulás ennél sokkal többet jelent. Nem kívülről magunkra húzott viselkedésforma. Nem egy kabát, amely talán kicsit szűk, kicsit kényelmetlen, de azért el lehet viselni, meg lehet szokni. Felvesszük, hordjuk. A megújulás sokkal inkább belső igény. Valami, ami az emberi szív legmélyén, legelrejtettebb zugában titkon fejlődik ki, s ha elég naggyá válik, már kívülről is látszani fog. Mint egy mag a föld belsejében. Előbb csak csendben van, vár láthatatlanul, de már benne van az új élet csírája, lehetősége és reménysége. Idővel kicsírázik, növekszik, de még sokáig láthatatlan marad. S ha már elég erős, elég nagy, akkor válik láthatóvá.
Az efézusi levél arra biztat, hogy újuljatok meg lelketekben és elmétekben, öltsétek fel az új embert (Ef 4,23-24a). A megújulás nem csupán egy racionális látás és döntés. Az egész embert érinti: a lelket és az elmét. A káténk szerint az új ember megelevenítése nem más, mint „Istenben való szívbeli öröm Krisztus által, és az Isten akarata szerinti jó cselekedetekben gyönyörködő szeretet”. Nem kívülről viselt ruhadarab, hanem a szívből növekvő öröm. Olyan élet, amely örül és gyönyörködik abban, hogy engedelmes, és cselekszi az Isten akaratát. Meggyőződés, hogy ezt az életet csak Isten előtt és Isten szerint lehet jól élni.
De ahhoz, hogy ez a mag kellően megerősödjön és növekedjen, hogy valóban kívülre is látszódjon a változás, a megújulás, nagyon erős meggyőződésre, megtapasztalásra van szükség. Amikor változni, megújulni szeretnél jó, ha megkérdezed: van ilyen erős tapasztalatom Istenről? Van elég erős meggyőződésem? Ott van bennem ez az elültetett mag, amely alig várja, hogy világra hozza a benne rejlő életet?
Reformáció ünnepén lássuk meg, hogy a reformátorok életében ott volt az az áttörő, mindent megváltoztató meggyőződés az Isten szerinti életről, amelynek alapja az Ige, a hit, a kegyelem. Nem tehettek másképp, mint ennek az isteni meggyőzésnek engedtek. Bár ott lenne ez mindannyiunkban!
Szemere Judit
Forrás: teso.blog