Nagypéntek, húsvét és az önmagát kereső ember

„Régen a teológusok úgy írták le az útnak ezt a részét, hogy az embert keresztre feszítik, meghal és eltemetik, elveszti az énjét… Mostanság le szoktuk hántani az élményről a költői képeket, és klinikai nevet adunk neki: stressz, depresszió, kiégés. Miután pedig átneveztük a jelenséget, érthető módon kialakul a szakemberek új gárdája, akik megfosztják attól a spirituális értelmétől, amellyel valaha rendelkezett.”

Sam Keen: Belső tűz, A férfilétről

Soha nem gondoltam volna régen, hogy egyszer szeretni fogom a Heidelbergi Kátét. Főleg nem gondoltam akkor, amikor konfirmációra készültem, és be kellett magolnom számomra teljesen ismeretlen és megfoghatatlan szövegeket. Pedig akkor már keresztény voltam, csak 14 éves. Fel sem tudtam fogni, miről van szó. Akkor sem, amikor dogmatika kollokviumra a káté volt a beugró. Szenvedtem vele. Túl sok, túl bonyolult, túl mély és néha túl régies.

Ahogyan az lenni szokott az emberrel, amikor már nem volt tananyag, és én magam is tanítványaimnak próbáltam tanítani, újra felfedeztem magamnak, de egészen másként. Más viszonyba kerültem a kátéval. Feleségemnek mondtam is a minap, amikor a konfirmációi előkészítő missziói lehetőségéről beszélgettünk, hogy nem a kátéval van a baj, hanem azzal, hogy alkalmatlan arra, amit 12-14 éves kamaszok összefüggésében ki akarunk kényszeríteni belőle. A kátéhoz szerintem elég magas szintű önismeret és érettség kell. Egyébként megfoghatatlan. Úgy 30 után kellene elővenni, átrágni minden irányból, végiggondolni, újra megfogalmazni. A káté esszencia, a hit esszenciája.

A modern gondolkodás, ami az embert megfosztotta minden spirituális és vallási kötöttségétől, minden emberfeletti meghatározottságától, az emberrel kapcsolatos kérdést mindjárt az embernél kezdi. Az ember önmaga alfája és ómegája. Saját farkába harapó kígyó. Függetlenül a teológiai háttértől, kegyességi megfogalmazástól, az egyik alapvető gond az ember kérdését illetően az, hogy az embert a saját összefüggésében próbáljuk megérteni. Ölthet ez nagyon vallásos színezetet is, és állhat a középpontban a bűn mint az ember problémája. De beszélhetünk amolyan modern teológusként is, ahol a bűnt hibának, lelki sérülésnek vagy személyiségjegynek, kommunikációs problémák nevezzük. A megfogalmazás eltérő, de a megfogalmazás mögött rejlő értelmezés azonos: az ember önmaga összefüggésében vizsgálható. Az első dolog, amire a káté ráirányította a figyelmem, hogy az ember megérthetetlen, az ember problémája megoldhatatlan önmaga viszonylatában. Isten viszonylatában válik nyitottá a megértés és a megoldás útja. Nem a magamé vagyok. Ahogyan vagyok, Istené vagyok. Megvigasztal, gondomat viseli elképzelhetetlen mélységekig. Ő tesz szív szerint hajlandóvá és késszé arra, hogy neki éljek. Neki, ne magamnak. Az embert a káté mindjárt az elején kiemeli önmaga összefüggéséből, és Isten összefüggésébe helyezi. Ezt így fogalmaztam meg magamnak: az ember kiszabadítása önmaga összefüggéséből. Talán nem véletlen, hogy Kálvin János az Institúció kiindulópontjának az Isten és önmagunk megismerésének a viszonyát teszi meg. Kálvin is ebben a viszonyrendszerben helyezi el a keresztény vallás rendszerét. Az ember Isten viszonylatán kívül megérthetetlen és megoldhatatlan probléma. Isten viszonylatában érthető, Isten viszonylatában nyílik meg a megoldás lehetősége is. Isten és önmagunk megismerése ezer szállal kötődik egymáshoz, ezért az Isten viszonylatán kívüli önismeret az embert szükségképpen önmaga foglyává teszi. Általában attól tartunk, hogy ebből következőleg az ember az önvád áldozata lesz, de nem ez a legsúlyosabb tévedés, ami az önmagához viszonyítás eredménye lehet. Kálvin a következő igen hosszú részben a bálványimádásról beszél. Arra gondolhatnánk Kálvin kapcsán, hogy a képimádatról folyik a beszéd, de nem. Kálvin arra irányítja a figyelmünket, hogy a bálvány-gyártás az emberben történik. A képek és szobrok csak megtestesülései a bennünk megalkotott bálványoknak. Az elsődleges bálvány maga az ember. Úgy hiszem, ez azért van így, mert ha Isten kihagyjuk a történetből, akkor az ember Istent is önmagával helyettesíti, így válik bálvánnyá saját maga számára. Önmagamból faragott isten. Az ember bűnössége Isten viszonylatában értelmezhető. Ezért minden változás, amit egy keresztény teológia összefüggésében végiggondolhatunk, az ember azonosításával kezdődik: az ember Isten viszonylatában bűnös. Nem önmagában, hanem Isten viszonylatában. Ez a viszonyulás segít megérteni, mi a bűn. Szerintem az elsődleges bűn épp ennek a viszonyulásnak a tudomásul nem vétele. Hogy az ember önmaga viszonyában értelmezi magát. Ezért toporzékol egy helyben.

Az ember Isten viszonylatában történő azonosítását követően arra hív a káté, hogy azonosuljunk Krisztussal, aki mindenben hasonlatos lett hozzánk, kivéve a bűnt. A 43. kérdés így hangzik: mi hasznunk van még Krisztus áldozatából és kereszthalálából? Hasznom van belőle, és nem csak rajtam kívül álló, nélkülem történő, hanem bennem történő haszna is. „Halálának erejével óemberünk ővele együtt megfeszíttetik, megöletik és eltemettetik, hogy a test gonosz indulatai ne uralkodjanak többé rajtunk,hanem hálaáldozatul neki szenteljük magunkat.” Vele együtt. Azonosulás Krisztus szenvedésével, megfeszíttetésével, halálával és eltemettetésével. Érezhetően nehézkes, mert azt próbálja visszaadni a magyar nyelv, hogy mi a különbség a Krisztussal nem azonosult és a Krisztussal azonosult ember között. Az előzőt óembernek nevezi, az utóbbi pedig új embernek. Nem biztos, hogy feltétlenül egy szóval kell kifejeznünk, hogy itt miről van szó. A lényege, hogy az ember újjászületésével egészen új viszonyba kerül Istennel és önmagával. Már nem a magamé vagyok. Nem önmagamért élek. Nem önmagam viszonylatában tekintek magamra. Krisztussal azonosulásom által szenvedés útján meghalt és eltemettetett az, aki régen voltam. Az önmagáért való ember. Az óember. Azonosulás azzal a Krisztussal, aki mindenben hasonlatos lett hozzám, kivéve a bűnt. Én mindenben hasonlatossá válok hozzá, kivéve a bűnt. A bűn az önmagát Isten viszonylatán kívül kereső ember. A történet itt nem ér véget, mert a 45. kérdésben az a kérdés is felvetődik, hogy mit használ nékünk Krisztus feltámadása? Meglepő és elhanyagolt információkat kapunk a válaszból: „Először azt, hogy feltámadásával legyőzte a halált, hogy minket is részesítsen abban az igazságosságban, amelyet halálával szerzett. Másodszor: hatalmával már most új életre támaszt minket is. Harmadszor: Krisztus feltámadása a mi boldog feltámadásunk záloga.” Halálával igazságot szerzett nekünk. Már most új életre támaszt minket. És természetesen, amivel általában tisztában vagyunk, mi is feltámadunk általa az utolsó napon. A középső haszon az, amit hajlamosak vagyunk figyelmen kívül hagyni. Más most új életre támaszt minket. A megtérés a káté szerint az óember megöldöklése (szenved, meghal, eltemetik) és az új ember megelevenítése (feltámad!). Rájöttem, hogy épp ez hiányzik a vallástól és spiritualitástól megfosztott ember kérdéséből. Mondhatom amolyan Levinas-i értelemben: hiányzik a MÁSIK.

Szív szerint hajlandóvá és késszé tesz arra, hogy ezentúl őneki éljek. Az ember szabadulása önmaga rabságából. Szabadság arra, hogy másokért is éljek. Az úrvacsora, amiben Krisztus halálára és feltámadására irányul a figyelmünk a gyülekezetben időről időre, a liturgia kérdéseiben segít emlékeznünk erre a folyamatra. A három kérdés a Heidelbergi Káté három részére épül. Hiszem, hogy az Istentől igazságban, szentségben és ártatlanságban teremtetett első embernek esete folytán én magam is minden mindenestől fogva gyarló, esendő és bűnös vagyok, aki saját erőmből Isten ítélőszéke előtt meg nem állhatok, sőt büntetést, halált és kárhozatot érdemlek. Kemény mondat, ami emlékeztet arra, hogy kicsoda az az óember, az önmagát Isten viszonylatán kívül kereső ember. Hiszem, hogy Isten a bűnös emberen megkönyörülvén, az ő Szent Fiát, az Úr Jézus Krisztust értem testben elbocsátotta, kinek egyszeri és tökéletes áldozatával a bűnnek hatalmát és a kárhozatnak erejét elvette, s engem ingyen kegyelemből, a Jézus vérének érdeméért, hit által megigazít. Azonosulás Vele. Hiszem, hogy Isten, aki feltámasztotta az Úr Jézus Krisztust, általa engem is feltámaszt a halálból, és halandó testemet halhatatlanságba öltöztetvén általvisz az ő örök dicsőségébe. És végül egy ígéret és egy fogadalom következik: Ígérem és fogadom, hogy e kegyelemért hálából egész életemet az Úrnak szentelem, és már e jelenvaló világban, mint az ő megváltottja, az ő dicsőségére élek. Természetesen közösségileg valljuk, közösségileg ígérjük és fogadjuk, mert az új ember már nem önmagáért és önmagában él, hanem Istenért és a gyülekezetben.

Számomra erről a folyamatról beszél a nagypéntek és a húsvét.