Őszi ima

Uram, nem tudom, hogy mi van most odabenn. Leginkább igazi ősz: valami új, valami különleges, valami ezerszínű és ezerillatú furcsaság, amit szeretnék eléd hozni, de már nagyon rég nem találok szavakat, amikor Hozzád beszélek.

Rengeteg hála van belül. Most nem az az erőltetett fajta, amit azért érzek, mert megtanultam, hogy minden apróságért hálásnak kell lenni, hanem most a csontom velejéig átérzem, hogy amit alkottál, az lenyűgözően szép, és szinte irigy vagyok magamra, amiért én is a részese lehetek. Semminek nem kell történnie a boldogságomhoz, és ilyenkor tudom, hogy nagyon közel vagy. Valahogy így képzelem el annak a valós megtapasztalását, hogy fizikailag mellettem állsz.

Sok-sok meg nem fogalmazódott kérdés is tombol bennem. Érzem, ahogy bennem történik az élet, és én magam is odabent történek, és tudom, hiszem, hogy Te is történsz most bennem legbelül még intenzívebben, mint máskor. Nem tudom, hogy ez a folyamatosan cirkuláló változásérzés honnan jött, hol jár épp, és hová tart, csak azt tudom, hogy minden külső impulzust ezerszeresére nagyít, és közben elmosottá is tesz. Csak azt tudom, hogy lehetetlen megállapítani, hogy a bent erősebb-e vagy a kint, és hogy vannak bennem olyan molekulák, amikre még nem alkotódtak szavak. Ezeket a részeimet kizárólag csak Te ismered, azokkal csak Neked van dolgod, és engem kimondhatatlanul megnyugtat az a bizalom, amit ezért éreznem kell.

Tele vagyok különös várakozással is. Olyan ez az évszak, mint egy folyamatos aláfestő zene a legfontosabb csata- vagy csókjelenetek előtt. S még csak azt sem tudom, hogy ugyan csata-e vagy csók. Csak annyit tudok, hogy velem készülődtetik, és rajtam kívül álló módon készen kell rá állnom. Csodálatosan leírhatatlanul érzem, hogy működsz bennem, velem és értem. Én meg csak azért működhetek, mert Te most épp ezt várod, ezt akarod, ennek látod idejét. Ennél szebb szerelem nem létezhet. Felékesített menyasszony vagyok, és fogalmam sincs, hogy miféle lesz ez az esküvő.

Az a helyzet, hogy nem tudom eldönteni, hogy mit kellene megbánnom, és mit nem. Annyira összeállóban van a kép, hogy nem tudom a bűneimet, zülléseimet és bűnbánataimat nem tégláknak látni. Tudom, hogy minden egyes napomban lenne mit lerakni a lábaid elé, de nem akaródzik visszanézni, újra és újra csapkodni a fejem ugyanazokért a dolgokért. Egészében látom magam egy olyan embernek, aki nem érdemli meg mindazt, amit Tőled kapott. Számomra ebben benne van minden. Nem az, hogy utálom magam, hanem az, hogy érzem a kegyelmed súlyát.

Remegek a tenni akarástól, de egy lépést sem tudok tenni. Tudod mit? Életemben először vallom be magamnak, hogy igazából nem nem tudok, hanem nem merek. Ettől tényleg gyakran remegek mostanság. Feszít belülről egy tucatnyi majdnem, de nem vagyok hajlandó elindulni, míg Te nem löksz meg. Túlságosan is hajlamos vagyok a magam útját járni, és persze csak azt tarthatom a sajátomnak, amin egyedül vagyok, amin előttem még nem is jártak, és amin bozótvágóval kell helyet csinálni a lépésekhez. Most talán végre sikerül megvárnom, hogy Te készíts nekem utat…

S mindennek végén – noha megpróbáltam már szakítani Veled korábban – így és ennyire nem szerettelek még, mint most. Igaz, hogy másképp, és igaz, hogy ez kicsit megfoghatatlanabb, érthetetlenebb és furcsább szeretet, de hogy valósabb is, az egészen biztos. Ez most nem belőlem jön, hanem valahol fölöttem lebeg, én meg csak aláállok, érzem, hogy az enyém is, és mindenki másé is, akit még odahívok vagy odaképzelek. Ez a nem belőlem ez teszi olyan hatalmassá. Ettől elhiszem, hogy tényleg Tőled van.

Szóval nincsenek érthető mondataim. A szavak is csak olyan kényszermegoldások. Még az érzelem sem materializálódott, vagy legalábbis túlságosan magáénak érzi a szuperpozíciót.

Néhány kulcsszó és Te. Ennyi a biztos.

Hála. Szeretet. Várakozás. Készenlét. Ősz.

Legyen meg a Te akaratod. És ez jó.

Ámen.

Sárközi Andrea