Pásztor Ferenc szobrának felavatása Beregszászban
Pásztor Ferenc szobrot avattak október 13-án a beregszászi római katolikus plébánia udvarán.
A Beregszászi Római Katolikus Egyházközség október 13-án emlékezett meg az egykori plébános, Pásztor Ferenc halálának évfordulójáról. Ez alkalomból a beregszászi egyházközség szobrot állíttatott a boldog emlékű papnak.
Az esemény ünnepi szentmisével kezdődött, melynek főcelebránsa Papp Tihamér OFM, Beregszász egykori római katolikus plébánosa volt. Szentbeszédében megemlékezett Pásztor Ferenc áldozatos életéről, vértanúhalálának gyümölcseiről.
„A mártírok vére a kereszténység életében mindig is vetőmag volt, melyből újabb hívők teremtek az Egyház számára” – mondta Papp Tihamér.
Felhívta a figyelmet arra, hogy csak akkor lehet értelme az életünknek, ha úgy, mint Pásztor Ferenc és Assisi Szent Ferenc is, Krisztust állítjuk életünk középpontjába, így Istenünk lesz a mindenünk.
A szentmise után Michels Antal, jelenlegi beregszászi római katolikus plébános a plébánia udvarára hívta az egybegyűlteket, hogy ott felavassák Pásztor Ferenc szobrát.
Az eseményen részt vett ifjabb Pásztor Ferenc, a boldog emlékű plébános testvérének unokája, aki felszólalásában mesélt rokona életéről, emlékeiről.
A rendezvény vendége volt továbbá Bozsik Béla, Magyarország Ungvári Főkonzulátusának konzulja, aki beszédében elmondta, hogy a szovjet diktatúra alatt hiába próbálták kiirtani azokat az értékeket, melyeket Pásztor Ferenc is képviselt, azok elpusztíthatatlanok. Bozsik Béla elmondta: ha a plébános kitartott itt, Kárpátalján hite és magyarsága mellett, akkor azt a munkatáborban se vesztette el soha.
Ezután Szendrey Anita történész – a Debreceni Egyetem BTK PhD hallgatója, aki az elmúlt években sok kutatást végzett Pásztor Ferenc életével kapcsolatban – ismertette a jelenlévőkkel a volt plébános életrajzát.
Ezt követően Pásztor Ferenc fejszobrának leleplezése, megáldása és megkoszorúzása következett, melyet Szilágyi Sándor szobrász készített és nagylelkűen adományozott az egyházközségnek. A szobor fölé emléktábla is került, melyen a következő sorok olvashatóak: Pásztor Ferenc (1880-1951), P. Prelátus, püspöki helynök, főesperes plébános. „Fiúi hódolattal maradok engedelmes fia.”
Pásztor Ferenc életrajza
Ungváron született 1880. január 14-én. 1902. június 27-én Meszlényi Gyula püspök szentelte pappá. Segédlelkészként működött Csomaközön (1902-1904), Szatmáron (1904-1905), Nagybányán (1905-1907), Szinérváralján (1907-1908), az 1913- as Schematizmus kápláni helyei között kétszer is említi még Nagybocskót és Szatmárt.
Plébániai kormányzó volt Szakaszon (1908-1911), majd plébános Dobóruszkán (1911-1932) és Beregszászon (1932-49).
Már mint dobóruszkai plébános nemcsak a plébánia, hanem az egyházmegye életében is megbízást, majd kitüntetést kapott: Assessor S. Sedis; (szentszéki tanácsos 1923), katolikus iskolák felügyelője Kárpátalján, szegények ügyvédje; tanácsos plébános; Revisor rationis Eccl. (számvevő); hitoktatókat felügyelő bizottság elnöke. Amikor pedig beregszászi plébános lett, mindjárt a főesperesi kinevezést is megkapta, majd 1941-ben pápai prelátus lett. Bizonyára egyéni rátermettsége, mélyen egyházias papi lelkisége és lankadatlan tevékenysége alapozta meg azt a bizalmat, amelyet aztán 1944-ben, mint különleges felhatalmazással rendelkező főesperes kapott, majd pedig 1946. április 15-én az „Ukrán kormányzat alatt álló rész kormányzásával” bízzák meg.
Lelkipásztori tevékenységét áthatotta a hit elmélyítésének, erősítésének szándéka minden korosztályban. Pásztor Ferencet erős szociális érzékenység jellemezte. Fontos volt számára, hogy az egyházközség hívei megkapják a megfelelő lelki feltöltődést, megerősödést. Lelkigyakorlatokat és előadásokat szervezett, melyek megtartására kiváló előadókat hívott.
Különböző egyesületeket, szervezeteket hozott létre és tartott fent az egyházközségben: Rózsafüzér Társulat, Oltáregylet és Legényegylet. Megszervezték a Leányklubot, a Szívgárdát, a Mária Kongregációt, a Credo Egyesületet, a Szent Zita kört. A kultúra és művelődés előmozdítója volt az iskolák és a kultúrház által. 1949 márciusában elhurcolták és munkatáborba vitték. 1951. október 15-én halt meg Szibériában, Tajsetben. Az ukrán állami hatóság 1989-ben rehabilitálta.