Sienai Szent Katalin szűz és egyháztanító, Európa társvédőszentje

A misztikusra és tudósra, kontinensünk társvédőszentjére emlékezünk liturgikus ünnepén, április 29-én.
Katalin az itáliai Sienában született 1347. március 25-én. A 14. század zűrzavaros évszázad volt, az egyetemes egyházat két nagy gond emésztette: a római pápa hetven éven át a franciaországi Avignonban élt, emellett egyre fenyegetőbbé vált a török veszély. Ezekhez járult még Itáliában a városállamok harca a pápai állam, a császár és egymás ellen.

Szent Katalin életrajzát gyóntatója és lelkivezetője, Capuai Boldog Rajmund domonkos szerzetes és Katalin tanítványa, Tommaso Caffarini írták meg.

Katalin szülei, a sienai Benincasa Jakab kelmefestő mester és felesége, Lapa asszony huszonharmadik gyermeke volt. Már három éves korában rendkívüli jámborság jellemezte, hat évesen élte át első misztikus élményét: a házuk közelében lévő domonkos templom fölött megjelent neki Krisztus főpapi ruhában, a kíséretét Szent Péter, Szent Pál és Szent János evangélista alkották. Ezután a látomás után a lány megváltozott. Felnőttesen komoly lett, imádságos élete elmélyült, és minden emberi segítség nélkül, a Szentlélek irányításával elkezdte gyakorolni a régi remeték vezeklését, böjtjét, imádságait. Egy év múlva tisztasági fogadalmat tett.

A család mindezt nem vette komolyan, s amikor Katalin tizenkét éves lett, kezdték fölkészíteni a házasságra. Katalin tiltakozott, de nem lázadt föl, türelemmel viselt mindent, s amikor tizenhat éves lett, felnőttként közölte övéivel, hogy inkább elmegy otthonról, de szándékát, fogadalmát nem másítja meg. Ekkor, az édesapa hatására, a család elfogadta szándékát.

Katalin alázatból nem lépett kolostorba és nem is lett soha apáca. A Sienában élő domonkos harmadrendi nővérek (mantelláták) között akarta szolgálni Isten dicsőségét és felebarátai üdvösségét. A nővérek azonban elutasították a kérelmét azzal, hogy ők csak özvegyeket vesznek föl, a fiatal lányoktól félnek, mert botrányt hozhatnak rájuk. Katalin ennek ellenére, mivel egy látomásban Szent Domonkostól ígéretet kapott, hogy magára öltheti a Bűnbánó Nővérek ruháját, változatlanul kitartott kérése mellett, s végül 1363-ban befogadták a nővérek. A szent ekkor visszavonult családi házuk egy pinceszerű zugába, amit cellájának nevezett. Csak a templomba ment ki, a gyóntatóján kívül senkivel sem beszélt; csak vezekelt, imádkozott, böjtölt és virrasztott. Ágya nem volt, a feje alatt egy kő volt a párna. Elhagyta a húst, aztán fokozatosan a többi ételt is. Élete végén már csak az Eucharisztiából élt.

Mikor három éve tartott már ez a teljes magány, Krisztus megjelent Katalinnak, és gyűrűt húzott az ujjára (melyet mások nem láttak, csak Katalin), és eljegyezte magával. E misztikus eljegyzést követően az Úr kiszólította őt magányából, és elküldte az emberek közé, a béke és az igazság angyalaként.

Lassan híre kelt, hogy Katalin rendkívül jó tanácsadó, Isten dolgairól sokkal többet tud, mint a tudósok, és csodatevő ereje van. Kialakult körülötte egy tanítványi kör. Természetesen ellenségei is támadtak, ezért a domonkos rend 1374. évi általános káptalanja elé idézték Firenzébe, hogy kivizsgálják a tanítását és életét. Minthogy a vizsgálat során kifogástalannak találták, engedélyezték további tevékenységét, s gyóntatónak és lelki vezetőnek Capuai Rajmundot rendelték mellé, aki ettől kezdve, leszámítva Katalin életének utolsó öt hónapját, állandóan mellette volt.

Amikor visszatértek Sienába, pestis tört ki a városban. Katalin életét is kockára téve szolgálta, ápolta a betegeket, többeket csodával meggyógyított. Egy beteg ápolása során hősies önuralomról és türelemről tett tanúságot. Ezt követően éjszaka megjelent előtte Krisztus, és két koronát kínált neki: egy tövisből fontat és egy ékes aranykoronát, s megkérdezte, melyiket akarja választani erre az életre. A másikat az égben fogja viselni. Katalin akkor az izzó szeretet hevében kikapta az Úr kezéből a töviskoronát, és fejére tette. A tövisek fájdalmát még hosszú ideig érezte.

Egy másik látomásban Krisztus Katalin vállára helyezte az egyház hajóját. Ez ihlette Rómában, az Angyalvár mellett álló szobrát, mely egy láthatatlan, mérhetetlen súly alatt görnyedő alakot ábrázol.

1375. április 1-jén Pisában a szent megkapta a stigmákat, melyek Katalin kérésére láthatatlanok maradtak. Ebben az évben írta első levelét a pápának, XI. Gergelynek.

A következő években rengeteg csodálatos megtérés, kibékülés, gyógyulás történt Katalinnak köszönhetően. Olvasott a lelkekben, megrögzött bűnösök tértek meg, régi-régi ellenségeskedések szűntek meg a szavára. Eközben fáradhatatlanul harcolt a pápa Rómába való visszatéréséért. Közvetített Avignonban a pápa és a vele szemben álló észak-itáliai városok között. Végül sok biztatása és imádsága eredményt hozott: a pápa megszökött Avignonból, és 1377. január 17-én bevonult Rómába. Március végén XI. Gergely meghalt, utóda VI. Orbán lett. Közte és a firenzeiek között ismét Katalin járta ki a békét.

Ezt követően Katalin hazatért, és diktálni kezdte – legtöbbször misztikus elragadtatásban – az isteni gondviselésről szóló könyvét, a Dialógust, valamint leveleit. Azért diktált, mert ő maga sokáig (amíg az írás és olvasás képességét misztikus módon meg nem kapta az Úrtól) nem tudott sem írni, sem olvasni. Levelei és a Dialógus is az egyházatyák műveinek hatnak, nem egy „műveletlen” sienai polgárlány alkotásainak. 1378 őszén, miután befejezte a Dialógust, levelet kapott a pápától, aki arra kérte, hogy menjen Rómába és legyen segítségére. Az 1379-es év levelezéssel, tárgyalásokkal, vezekléssel és imádsággal telt a pápa közelében. 1380 nagyböjtjére Katalin fekvő beteg lett. Tanítványai tanúsága szerint iszonyatos kísértéseket szenvedett, az ördögök valósággal tomboltak körülötte, míg végül április 29-én a tercia idején eltávozott égi Vőlegényéhez.
Rajmund így fejezi be a legendáját: „A vértanúk közül sokan rövid szenvedéssel adták oda életüket. Katalin tizenhárom héten át gyötrődött úgy, hogy közben napról napra nőttek a kínjai, s ő mindig vidám lélekkel viselte azokat. Mindenért hálát adott, és könnyű lélekkel ajánlotta föl életét Krisztusnak, hogy kiengesztelje Őt a népért, és megmentse az egyházat a botrányoktól. Sem az ok, sem a szenvedés nem hiányzott ahhoz, hogy tökéletes vértanú legyen. Ebből pedig arra következtethetünk, hogy az égben nemcsak a vértanúság vágya miatt ünneplik őt, hanem a tényleges vértanúság koronáját is elnyerte. Ezen az alapon értelmes embernek be kell látnia, hogy Katalin szentté avatási perében gyorsabban lehet eljárni, ugyanúgy, mint a vértanúk esetében szokta tenni az Egyház.”

Ezért olykor a hármas koronával ábrázolják Szent Katalint: a szüzesség, a bölcsesség és a vértanúság égi koronájával.

II. Pius pápa avatta szentté 1461. június 29-én. 1939-ben lett Itália védőszentje Assisi Szent Ferenccel együtt, 1970-ben pedig Avilai Szent Terézzel együtt egyházdoktorrá avatták. Szent II. János Pál pápa 1999-ben Svéd Szent Brigittával és Edith Steinnel együtt Európa társvédőszentjévé nyilvánította.

Istenünk, te Sienai Szent Katalin szívében fellobbantottad az istenszeretet tüzét, hogy szemlélje Krisztus Urunk szenvedését, és Egyházad szolgálatára szentelje életét. Közbenjárására add, hogy akik részesedünk Krisztus szenvedésében, mindörökre ujjongjunk dicsősége kinyilvánulásakor. Aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké. Ámen.