Szóból ért az ember

Beszél a test

Azt tartja a régi magyar szólás, hogy az értelmes ember szóból ért.

Hiszünk is a szavak erejében, hiszen általában azt gondoljuk, hogy ha valamit jól elmagyarázunk, akkor a másik biztosan megérti a mondanivalónkat. De biztosan tapasztaltuk számtalanszor, hogy egy beszélgetés közben egészen mást rejt a kimondott szó vagy mondat, mint amit az elsődleges hangalak. S azt is számtalanszor végigélhettük már, hogy hiába kedves vagy érdeklődő valaki, beszélgetés közben érzékeljük, hogy valami „nem stimmel” az illetővel.

A pszichológiai kutatások azt bizonyítják, hogy szavaink önmagukban nagyon keveset érnek. Közléseinkben az információnak csupán 7 százaléka verbális. Ez konkrétan azt jelenti, hogyha kimondok valamit, akkor az üzenet kódolásában 10 százalékot sem tesz ki a szavak jelentése és értelme. De mi lehet a többi 93 százalék?

Minden más, ami nem a kimondott szó. Hiszen nemcsak a szavainkkal, hanem egész lényünkkel kommunikálunk. A nonverbális jelzések alapvetően módosíthatják, sőt teljesen az ellentétére is fordíthatják a kimondott szó értelmét. A hangszín, a hangsúly, a hanghordozás, beszédünk vokális elemei felülírhatják a szavak elsődleges jelentését. A legegyértelműbb szavak, kifejezések is a visszájukra fordulhatnak. Gyakorló anyaként sok ezerféle jelentésében hallottam már azt az egyetlen mondatot, hogy „Igen, megcsinálom”. Ez a mondat kifejezheti a segítőkészséget, az odafordulást, a teljes megadást, beletörődést, de a lázadást, ellenállást, gyűlöletet is. Nem beszélve a kontempláló vagy andalgó „teszem a dolgom” attitűdről. Vagy gondoljunk csak bele, hányféleképpen tudjuk kimondani a világ (talán legszebb) szavát, azt, hogy „szeretlek”.

Szavaink, mondataink értelmezésében tehát sokkal többet jelentenek az úgynevezett metakommunikatív jelek, amelyeket nem árt, ha megtanulunk olvasni, hogy ne csússzanak teljesen félre a beszélgetéseink. Ezek a jelek természetesen kultúrafüggőek: egészen másként értendőek például a testbeszéd vagy a távolságtartás metakommunikációs jelei a különböző kultúrákban. Jól ismerjük a sztereotípiákat: a mediterrán népek sokkal intenzívebben kommunikálnak a testükkel, erősebb metajeleket használnak, mint a hűvöseknek, távolságtartónak mondott északi nemzetek fiai, lányai. Azonban a pszichológiai kutatások kimutatták, hogy vannak olyan metakommunikatív jelek, amelyek majdnem minden kultúrában azonosak, csupán intenzitásukban különbözőek.

Ilyen elsődleges jelentéshordozó a mimika, az arckifejezés. Alapvető érzelmek megjelenésénél – mint az öröm, szomorúság, meglepetés, félelem, harag, undor és az érdeklődés – a szem, a szemöldök, a száj vonala a világ majd’ minden népénél azonos módon változik.

De bizonyos tekintetben még az arcjátékunk sem küld tökéletesen dekódolható információt. A New York-i, a Princeton és a jeruzsálemi Héber Egyetem munkatársai egy kísérletsorozatban sportolók gesztusait vizsgálták. A Science magazinban közzétett eredmények szerint (http://www.sciencedaily.com/releases/2012/11/121129143314.htm) a sportolókról készült fotókról a szemlélők sokkal nagyobb arányban tudták beazonosítani a sportolók érzelmeit, ha (arc nélküli) egész alakos képet láttak, mintha csak az arcot láthatták a testbeszéd jelzései nélkül. A hétköznapi beszélgetésekben is nagyon fontos a testtartásunk, illetve azok a gesztusok, amelyeket a testünkkel teszünk. A beszélgetés alappozíciójának megválasztása, az, hogy miként helyezkedünk el, illetve milyen pozíciót veszünk fel a beszélgetés során, sokat elárul lelkiállapotunkról, a beszélgetőtárssal szembeni viszonyunkról. A határozottságot vagy a dominanciára való törekvést egy kézfogással vagy éppen a beszélgetőtársunk fölé magasodással könnyedén kifejezhetjük. Alávetettségünket is önkéntelenül kifejezzük azzal, ha görnyedt a testtartásunk, vagy ha nem merünk a beszélgetőtársunk szemébe nézni.

Az önkéntelen mozdulatok olyasmit is elárulhatnak, ami a tudatalattiból üzen. A legtipikusabb és a legismertebb, hogy a hazugság során az emberek zöme a szája elé teszi a kezét. A tudat persze próbálja megállítani ezt a jelzést és módosítja azt: a száj eltakarásából így lesz köhintés vagy az orr megdörzsölése, esetleg egy fülvakarás, szemdörzsölés. A férfi-nő kapcsolatban is vannak olyan egyértelmű jelek, amelyekre nem árt odafigyelni. A nők figyelemfelkeltő gesztusai nem változtak az évezredek alatt: rázzák a hajukat, fejüket hátra vetve hangosan nevetnek, vagy éppen visszafogottan babrálják ékszereiket. A férfiak pedig, ha veszik a jelet, közelebb lépnek hozzájuk, vagy meg is érintik őket. Mert a metakommunikációnak egyik fontos, szintén társadalmilag meghatározó eleme a távolságtartás és testkontaktus. Az intim szféránkba belépő személy, aki közelebb lép hozzánk 50 centiméternél, aki esetleg meg is érint bennünket, biztos, hogy szoros kapcsolatot szeretne kialakítani velünk. Hiszen ebben az esetben olyan erős és intim metakommunikációs jeleket adunk le agymásnak, amelyeket csak a számunkra legfontosabb embereknek vagyunk hajlandóak a tudomására hozni.

Nem véletlen, hogy az evangéliumok többször hangsúlyozzák, hogy Jézus odalépett az emberekhez, megérintette a betegeket. Leült a bűnösök közé és együtt evett velük. Kézen fogott egy kisgyermeket és átölelte, miközben a tanítványai közé állította. Együtt sírt gyászoló barátaival. A harag gesztusait is vállalta, amikor kiűzte az árusokat a templomból. Az Atyával való kommunikációban is olyan őszinte volt, hogy nem szégyellte a verejtékével megjelenő vércseppeket sem. Mert Jézus nemcsak tanított és imádkozott és prédikált, hanem azt akarta, hogy az üzeneteket minden csatornán közvetítse és vegye. A testbeszéd, a metakomunikáció eszközeivel is.