Ukrán fiatalok: „Mi a béke barátai vagyunk”

Olga Makar Kijevben él, frissen végzett újságíró. A Szent Egyed közösség tagja. Közösségével a szegényeket szolgálják, és arról tanúskodnak, hogy hazájuk számára a legfontosabb érték a béke.

– Egy fiatalokból álló csoport tagja vagy. Milyen szolgálatot végeztek a városért, ahol éltek?

– Fiatalok a békéért – így hívják a mozgalmunkat, amely a Szent Egyed közösség gimnazista, egyetemista korú fiataljaiból áll. Évekkel a háború előtt jött létre a mozgalom, hiszen számunkra a béke nem csak azt jelenti, hogy nincs háború. A szegények barátai vagyunk: időseket, cigányokat, hajléktalanokat, szegény sorsú gyerekeket segítenünk. Azt szeretnénk, hogy a városunk megváltozzon, az emberek segítsék egymást, különösen azokat, akiknek a legnagyobb szükségük van segítségre.

Minden héten készítünk ételt a hajléktalanoknak. A velük való kapcsolatban fontos az étel, de még fontosabb, hogy a barátaik vagyunk, emlékszünk a nevükre, figyelünk a gondjaikra, mellettük állunk, kórházba visszük őket, ha megbetegszenek, ünnepnapokon együtt ünnepelünk. Mikuláskor meghívtunk húsz hajléktalant ebédre egy olasz étterembe. Nagyon különleges alkalom volt. Ki hívja meg a szegényeket étterembe? Pedig nagyon egyszerű dolog.

Sok ember segít nekünk, ki pénzt ad, ki ajándékokat, van, aki személyesen is eljön. Nyitottunk egy üzletet is, a szolidaritás boltjának hívjuk: bárki behozhatja feleslegessé vált dolgait, mi pedig eladjuk, és a bevételből a szegényeket támogatjuk. Járunk Kijev külvárosában élő gyerekekhez, akiknek foglalkozást tartunk a béke iskolája néven. Játszunk velük, barátkozunk, és a békéről, a szegényekről is beszélgetünk velük.

– Hogyan változott meg az életetek, a mozgalmatok, amióta fegyveres harcok dúlnak az országban?

– Mi mindig az erőszak ellen voltunk, mindig azt mondtuk, hogy meg kell találni a párbeszéd útjait. Sajnos nem így történt, a Majdan téri tüntetéseknek halottjai is voltak. A tüntetések idején elkezdtünk ökumenikus imádságokat tartani a Szent Egyed közösséggel. Először a téren, aztán a tüntetések végével a templomban. Imádságainkra rendszeresen eljönnek a különböző felekezetek hívei és papjai is.

A háborúval minden megváltozott, és most értettük meg, mit jelen valójában a békéért élni. Ukrajnában jelenleg nagyon erős a propaganda, azt akarják, hogy minden orosz embert az ellenségünknek tekintsünk. Ezzel ellentétben mi mély barátságot élünk meg orosz testvéreinkkel, a Fiatalok a békéért mozgalom orosz tagjaival. A mozgalmunk mindenki számára nyitott, egymástól nagyon különböző emberekből áll. Számunkra ez a különbözőség értéket jelent, míg az állam most azt akarja, hogy mindannyian egyformán gondolkodjunk: van, aki a barátunk, van, aki az ellenségünk.

– Érdekli az embereket, amit csináltok? Jönnek az ökumenikus imádságra, a találkozóitokra?

– Ukrajnában nincs olyan keresztény felekezet, amely a lakosság felét hívének tudhatja. Köztünk is vannak katolikusok, görögkatolikusok, a moszkvai patriarkátus és a kijevi patriarkátus alá tartozó ortodoxok, protestánsok, és útkeresők is. Ez a különbség nem jelent problémát számunkra, mindennap megéljük az ökumenét. Kezdetben sokan tartottak ökumenikus imádságot, most már szinte senki.

Számunkra nagyon fontos a hűség. Ha valamit elkezdünk, hűségesek akarunk maradni hozzá. Amikor a hajléktalanoknak segítünk, egészen a halálukig velük akarunk lenni. Az imádságban is igyekszünk hűségesek lenni, hiszen tudjuk, mekkora értéke van a békéért való imának. Amikor arról hallunk, hogy más országokban is imádkoznak Ukrajna békéjéért, az is segít nekünk: tudjuk, hogy nem vagyunk egyedül, nem hagytak magunkra minket. Ha valaki segíteni akar Ukrajnának, akkor az első segítség az imádság, mert az imádságnak köszönhetően megtörténhet az is, ami az ember számára lehetetlen. Amikor lehetetlennek tűnik a béke, akkor is tudjuk, hogy Isten számára nincs lehetetlen.

– Hogyan változott meg a szegények helyzete, akiket támogattok?

– Észrevettünk egy nagyon fontos dolgot: amikor háború van, a szegényekről feledkeznek meg a leghamarabb. Amikor háború van, mindenki azt gondolja, hogy nem a hajléktalanoknak kell segíteni, hanem a háborús célokat kell támogatni. Ezért most még inkább a szegények mellé kell állnunk, mert ők a háború és a gazdasági válság első áldozatai. Ugyanakkor a szegények egyesítik az embereket, segítik a párbeszédet. Amikor a szegényeknek segítesz, nem számít, hogy oroszbarát vagy ukránbarát vagy.

A szegények között most már ott vannak a menekültek is. Bármerre járunk, mindenütt vannak menekültek: a hajléktalanok, a béke iskolája gyerekei között. Most egy másik városban is segítjük a menekülteket.

– Milyen konkrét segítséget tudtok nyújtani nekik a konfliktustól sújtott területen?

– Szlovjanszk városa azon a részen fekszik, ahol elkezdődött a háború, mindent leromboltak. Tizenöt éve segítjük ebben a nagyon szegény városban azt a központot, ahol árva gyerekeket fogadtak be. A várost lebombázták, de a svájci tulajdonosok újjáépítették az intézményt, az árva gyerekek mellett befogadtak menekült családokat is. Nekik valóban semmijük sincs, minden segítségre szükségük van: nincs élelmük, ruhájuk, orvosságuk… A központ igazgatója, aki régi jó barátunk, kijár a szomszédos falvakba is, a két hadsereg közötti senkiföldjére. Ezek a falvak nem tartoznak sem Ukrajnához, sem a szeparatistákhoz. Nagyon kevés szervezet van, melynek tagjai bemehetnek erre a területre, az emberek teljesen magukra hagyva élnek, az üzletekbe senki nem szállít ennivalót. Az étel itt óriási segítség, elengedhetetlen ahhoz, hogy ezek a magukra maradt emberek életben maradjanak. Enélkül pedig meghalnak – ez a konkrét valóság.

– Hogyan érinti a konfliktus a kijevi fiatalokat?

– Mindenkinek van valakije, aki háborúzik: barát, iskolatárs, rokon. Kijevben nincs háború, mégis közel van a hétköznapi életünkhöz. Folyamatosan jönnek hírek, találkozol olyanokkal, akik hazajöttek a háborúból, vagy éppen elmenni készülnek. Mindenki erről beszél, de hiányzik a reményteljes, higgadt hang. A fiatalok a propaganda első áldozatai, úgy érzik, kötelességük dönteni. Szeretnénk elmagyarázni nekik, milyen nagy értéke van a párbeszédnek. Most senki nem hiszi, hogy lehetséges párbeszédet folytatni. Szeretnénk arról beszélni velük, hogy a béke az ember szívében kezdődik el, minden egyes ember szívében.

Szeptemberben zarándoklaton voltunk a Szent Egyed közösséggel Krakkóban és Auschwitzban. Kétszáz ukrán fiatal jött velünk. Találkoztunk orosz fiatalokkal – és ami ott történt, az nagyon megdöbbentett. Az oroszokkal mindig együtt éltünk, évek óta barátságban. Ha át akartunk menni az orosz határon, elég volt a személyi igazolvány. Számunkra Oroszország nem külföld volt, az orosz zenét, az orosz irodalmat a sajátunknak éreztük. Krakkóba érkezve azonban ezek a fiatalok azt kérdezgették: „Mit csinálunk, ha találkozunk az oroszokkal? Mit mondunk nekik?” Amikor végül találkoztunk, mindenki nagyon meghatódott. „Képzeld, beszélgettem az oroszokkal!” – mondták meglepődve a fiatalok. Miközben ez teljesen abszurd helyzet volt, hiszen egy évvel ezelőtt természetes volt beszélgetni az oroszokkal. A saját bőrünkön tapasztaljuk, hogy működik a propaganda.

Mi aztán a krakkói utazás után is barátságban maradunk ezekkel az orosz fiatalokkal, néha Skype-on beszélgetünk velük. Most a hajléktalanszolgálatról fogunk beszélni, egyeztetünk, ki hogy csinálja.

– Mit jelent a barátságotok az orosz fiatalokkal?

– Ukrajnában most mindenki megszakította kapcsolatait az oroszokkal. Mi viszont meg szeretnénk őrizni ezeket a kapcsolatokat. Szeretnénk jel lenni, annak a jele, hogy a béke lehetséges. Ha lehetséges közöttünk, akkor lehetséges mások között is, hiszen mi nem vagyunk különleges emberek. Az ingyenesen, másokért adott élet valóban jel, hiszen az igazi béke a szükséget szenvedő emberrel való szolidaritással kezdődik.

– A pápa mondta: nem szereti a győzelem és a vereség szavakat. Csak a béke szót szereti.

– Nálunk sajnos az emberek többsége nem ért egyet ezzel. Sokat kell beszélnünk a fiatalokkal, hogy megértsék: az egyetlen lehetséges győzelem a béke. Nincs más lehetőség.

Amikor Krakkóban voltunk, az egyik ukrán fiatal azt mondta: „Az oroszok mindig azt mondták, hogy mi testvérek vagyunk, de én ebben nem hittem, mert az oroszok mindig a nagyobb testvérek akarnak lenni, és ez így nem igazi testvériség. Most viszont megértettem, hogy ha nem is voltunk soha igazi testvérek, testvérekké válhatunk. Dolgozhatunk azon, hogy igazi testvérek legyünk.”

Amikor Ukrajnában a testvériségről, a békéről beszélek, akkor sokan azt mondják, hogy oroszbarát vagyok. Pedig mi nem vagyunk sem oroszbarátok, sem ukránbarátok: mi a béke barátai vagyunk. A barátság, a párbeszéd barátai. Mindenki el akar helyezkedni valamelyik oldalon, de erre semmi szükség. Hazafinak lenni azt jelenti, hogy a béke barátja vagyok. Hiszen Ukrajna számára semmi nincs, ami fontosabb, mint a béke. Ha szeretem a hazámat, akkor nem mondhatom, hogy gyűlölöm az oroszokat. Ami hazafiasnak tűnik, az nem hazafias, az egyszerűen abszurd. A békét kell szeretnünk, ez a leginkább hazafias dolog.

Fotó: Noviolenceblog.wordpress.com

Thullner Zsuzsanna