De én nem ezt kértem, Uram
Egy évzáró vacsorán voltunk együtt testvéri közösségben, hogy visszatekintve az évünkre hálát adjunk, és előre nézve elkérjük Istentől mindazt, amit a következő évre elkészített. Az este egy pontján lehetőség volt rá, hogy mindenki húzzon egy igés kártyát magának. Én nagyon szurkoltam magamban:
„Uram, kérlek adj egy olyan igét, ami feltölt! Ami átsegít mindazon a nehézségen, amit 2025 magával hozott. Ami lelkesít 2026-ra. Egy vezérigét, ami bátorít, vezet, előre mutat.” Ugye értitek, valami igazán nagyon jóra vágytam, gyógyírre a megfáradt lelkemnek. És amit kaptam, ez volt:
Menj el tőlem, Uram, mert bűnös ember vagyok.
(Lk 5,8)
Őszinte leszek, nem erre számítottam. Körülöttem a testvérek lelkesen mutatták a saját igéiket. Az egyikük azt mondta, örömtől csillogó szemekkel: „Nekem most pont erre az igére volt szükségem, amit húztam.” Én pedig csalódottan odavetettem: „Hát… az enyém nem igazán az, amire vágytam. De majd biztos megértem, miért kaptam.” Csalódott voltam kicsit, mert nem azt kaptam, amire vágytam. Eltettem a kis lapot, nem is nagyon akartam elővenni. Hazaérkezve betettem a határidőnaplómba azzal, hogy majd egyszer foglalkozom vele.
Teltek a napok és nem vettem elő. Január közepe volt. Egy reggeli csendességben ugyanezt az igét kaptam újra. Akkor már tudtam:
itt az ideje foglalkozni vele: akkor is, ha nem tetszik, akkor is, ha ez az ige olyan mélyreható, alázatra bíró, és minden szégyent, bűnt felszínre hozó.
Az igemagyarázat segített meglátni, hogy ezt az igét egészében kell értenem.
Mikor mondta Péter? Mi történt előtte? Milyen helyzetben hangzott el?
Péter első találkozása Jézussal sorsdöntő volt. Jézus nem véletlenül szállt be az ő hajójába. Istennél nincs véletlen. Az én életemben sem volt az, hogy ezt az igét kaptam. Nem azt, amire vágytam, hanem azt, amire szükségem volt. Nem simogató igét, hanem átformálót.
Az öntörvényű, erőskezű, magabiztos Simon Pétert megrendítette mindaz, amit megtapasztalt a nagy halfogáskor. Hajnalban történt, akkor, amikor emberileg már szinte semmi esély nem volt rá. Ott, ahol a saját tapasztalat, az egész éjszakai munka kudarcot vallott, Jézus hatalma nyilvánvalóvá lett. Péter térdre esett a csoda súlya alatt. Mi pedig sokszor olyan természetesnek vesszük a csodákat az életünkben, miközben az intéseket — ha nem tetszenek — könnyen félretesszük azzal, hogy „nem erre volt most szükségem, Uram”.
Megértettem, Péter mondata sokkal több annál, mint aminek elsőre hangzik: „Menj el tőlem, Uram, mert bűnös ember vagyok.” Ez nem elküldés volt, hanem megnyílás. Nem elutasítás, hanem mély beengedés.
Péter kimondta azt, amit addig talán soha: hogy bűnös, kicsi, esendő. És ezzel teret adott annak, hogy a szent és tökéletes Isten jelen lehessen az életében. Mert ott, ahol letesszük a bűneinket, ahol nem mentegetőzünk, ott lesz hely Istennek a szívünkben. Ez a megvallás nem szégyent hozott, sokkal inkább felszabadulást, örömöt, megkönnyebbülést és hálát. Péter bűnvallása elindította őt azon az úton, amelyre Isten elhívta, hogy nagy dolgokat vigyen véghez vele. Ez az út nem volt hibátlan. Voltak hangos megszólalások, voltak bukások is. De egy dolog mindvégig igaz maradt: Péter követte Jézust, és hirdette, hogy Ő a Krisztus. És így van ez a mi életünkben is. Követjük. Elbukunk. Visszatérünk. És újra követjük. Ez minden hívő ember elhívása: követni Őt, és hirdetni, hogy Ő a Krisztus.
Ma már értem: nem egy „feltöltő” igét kaptam, hanem egy mélyre vivőt, olyat, ami térdre borít és megbánásra indít. Nem az önbizalmamat akarta Isten erősíteni, hanem a ráhagyatkozásomat.
És lehet, hogy 2026-ra nem az a legnagyobb ajándék, ha erősebbnek, hanem ha engedékenyebbnek tanulok meg lenni. Mert ahol elengedjük a gyeplőt, ott Jézus át tudja venni a vezetést.
Balázs Krisztina
Forrás: teso.blog
(Nyitókép: illusztráció)