„Utcai dicsőítés”

A napsütéses napok után, vagy inkább a napok között, egyik reggel, pontosabban azon a bizonyos reggelen arra ébredtünk, hogy az eget fekete felhők borítják, és az ég csatornái is megnyíltak. Már kora reggel megindultak a találgatások, vajon lesz-e utcai dicsőítés? De szerencsére a szervezőknek ezen kérdés megoldása nem okozott komolyabb fejtörést – a padokból kiszedett szivacsokkal körberaktuk az Úr asztalát és körbeültük. Nemsokára elkezdődött a dicsőítő alkalom, ahol mindenki a saját adottságainak megfelelően, de közös akarattal dicsőítette hatalmas Istenünket.

Mielőtt mindenki hazatért volna, a Tiszteletes úr még néhány gondolatot intézett hozzánk útravalóul. Felhívta figyelmünket arra, hogy nem mindegy, mi tölt be elsőrendűbb szerepet az életünkben, hogy gyakran általunk a tárgyak vannak szeretve, és az emberek használva, pedig milyen más lenne, ha mindezek másképp lennének.

A rossz idő ellenére egy különösen áldott alkalmon vehettünk részt. Jó volt megtapasztalni, hogy az egyenként elhaló hangunk együtt egy teljes egészet formált, mint amikor sok apró mécsest összerakunk, s azok képesek egy hatalmas teret is megvilágítani.