Várakozás

Szerző: | 2014.09.06., 07:06 | Hitélet

Jelenet egy házasság végén

– Ezt nem hiszem el, kikészülök tőletek!
Anya beletúrt a hajába, és hangos csattanással letette a fakanalat a konyhapultra. Piros pörköltszaft-patak kezdett a padló irányába csörgedezni, de már nem látta, mert szaladt ki az udvarra. Gáborka és Fecó éppen vészjósló csatakiáltások közepette félig érett szilvákkal dobálta a szomszéd macskáját. A szegény pára menekült, nem akarta a párduccá átalakuló szörny szerepét játszani, aki éppen megtámadja a két hőst, és közben persze az egész világot sakkban tartja.
– Ne ordítsatok, tudjátok, hogy a nagymama alszik ebéd után!
Egyszerre volt haragos és kérlelő a hangja, közben odasandított a szobaablakra, vajon nem ébredt-e fel a harci zajra. Szerencsére nem libbent meg a függöny. A két gyerek átmenetileg elcsendesedett, Anya visszatért a pörkölthöz. A kis csermely közben már elérte a munkalap szélét, és csepegni kezdett lefelé, de nem törődött vele. Fájt a feje, egyre erősebben. Istenem, mikor lesz már vége a szünidőnek? Nyár elején még viszonylag könnyű volt. Kitört a vakáció, szervezték a nyaralást, pakolás, utazás, Balaton, táborok. Mostanra minden elfogyott. Szabadság, pénz, ötletek, türelem. Maradt a kert és a nagymama őrző-védő szolgálata.
A pörköltlé cseppjeit elkezdte felnyalogatni Buksi és Mackó, a két kutya, egymást kitúrni igyekezve a fentről érkező, ízes meglepetés mellől. Na, még ők is itt lábatlankodnak: hess, hess, kifelé!
Anya belekapaszkodott a konyhapult szélébe, és Apára gondolt. Bárcsak itt lenne! Bárcsak másként alakult volna minden! De nem is, ne legyen itt, nem akarja látni. Majd iskolakezdéskor felhívja, hogy ne feledkezzen meg az ígéretéről, hogy néha elmegy a fiúkért az iskolába. Ne érezzék meg annyira a változást, elég volt nekik a hirtelen sokk. A nyaralást még valahogy túlélték, boldog családot mímelve, de aztán tört minden. Kenyér, szív, s nemegyszer eltört a mécses is. Most is homályosan látszott a kert az ablakon át, elmosódott a műanyagból készült indiánsátor, ahol a nyáron szerzett kincsek rejtőztek. Nem szabad sírni, megijednek a gyerekek, ha így látják.
Teljesen kikészültem, mondta ki félhangosan Anya. Pedig nem szabad elhagyni magát, készülni kell az iskolára, s az őszre, ami már nem olyan lesz, mint az eddigiek. Sok mindent egyedül kell megoldania, amit néha ketten is nehezen tudtak. A harag a gyomrába mart, ökölbe szorult a keze. Az a nő, az a hibás mindenért! Nem törődött semmivel és senkivel. Nem is ember az ilyen, nincs lelke, önző ösztönlény!
Jaj, nem, ez nem vezet sehová. Lehet okolni a másikat, a harmadikat, mindenki hibás. Ő is hibás volt, bár ezt nem szívesen vallotta be magának. Lehetett volna kedvesebb, béketűrőbb, törődőbb, sok mindent csinálhatott volna másképpen, jobban. Akkor talán nem lett volna olyan erő, ami Apát elviheti mellőle. Most már mindegy, késő.
Bement a szobába fájdalomcsillapítóért. Ahogyan elhaladt a könyvespolc mellett, megakadt a pillantása a Biblián. Leemelte onnan, és lefújta a port a tetejéről. A zsoltároknál nyílt ki, ez a mondat ötlött a szemébe: „Kész a szívem arra, Istenem, hogy énekeljek és zengedezzek lelkesen!” Zengedezni? Lelkesen? Az most biztosan nem megy. Talán majd egyszer, ha jobb lesz, könnyebb, ha majd a gonosz elnyeri méltó büntetését, majd ha Apa rájön, hogy mit tett velük, esetleg bűnbánón visszatér, és ő meg tud neki bocsátani, majd akkor újra tud hinni és zengedezni. Majd, majd, majd… Még nem kész rá.
A nagymama megjelent az ajtóban. – Nem aludtam ám! Csak forogtam összevissza. Az én fiam ez a pernahajder, hát szeretem, akármilyen ostobaságot csinált is. De titeket is szeretlek. Látom, hogy mennyire odavagy, lányom, imádkoztam érted. Gyere, ülj le kicsit, megcsinálom a galuskát a pörkölthöz.
Jezsoviczki Noémi

Forrás: parokia.hu

Pin It on Pinterest

Share This