Vasárnapi üzenet

„Jézus ezt válaszolta: »Ha vakok volnátok, nem volna bűnötök. Ti azonban azt mondjátok most: Látunk. Ezért megmarad a bűnötök.«” (Jn. 4, 42)

Aki bújt, aki nem, megyek! A gyerekek egyik legkedvesebb játéka a bújócska. A gyermekkor elengedhetetlen, közösségformáló kikapcsolódása, amikor hol a fa mögé, hol a bokorba, az asztal alá elrejtőzve várják, hogy megkeressék és megtalálják őket. Nekem személyes kedvencem, amikor a gyerekek úgy akarnak elbújni, hogy eltakarják a szemüket, s ezáltal úgy gondolják, hogy láthatatlanok.

Az vakon született evangéliumi történetében megszívlelendő, amit Jézus mond: „Ha vakok volnátok, nem volna bűnötök. Ti azonban azt mondjátok most: »Látunk.« Ezért megmarad a bűnötök.” (Jn. 4, 42) Az ember felnőtt korában is szeret bújócskázni. Szereti eltakarni a szemét, hogy ne lásson semmit, és őt se lássák. Sokszor a lényeges dolgokat nem akarja észrevenni, máskor meg a jelentéktelent is meglátja. Van, amikor mások szemében meglátja a szálkát, a sajátjában pedig a gerendát sem veszi észre. (vö. Mt. 7, 4) Ezért mondja Jézus: „Vesd ki előbb a magad szeméből a gerendát, akkor fogsz majd látni, hogy kivehesd a szálkát testvéred szeméből.” (Mt. 7, 5). Azonban Istennel nem lehet bújócskát játszani, mert Isten ismer bennünket: „Ti ugyan igaznak mutatjátok magatokat az emberek előtt, de Isten ismeri a szíveteket…” (Lk. 16, 15) A Bölcsesség könyvében pedig ezt olvassuk: „Isten belelát az ember veséjébe, ismeri szívét és hallja szavát.” (Bölcs. 1, 6)

Valahol egy iskolában volt egy tanító, akit a gyermekek nem kedveltek. Azt hitték róla, hogy rideg és kemény természetű, s amikor csak tehették, igyekeztek bosszúságot szerezni neki. S ha egy gyerekcsapat erre törekszik, bizony, sok keserűséget tud okozni. A mi tanítónknak is bőven volt része mindabban, ami a jó tanító szívének fájhat.

Nos, egy napon az iskola játszóterén az egyik fiú súlyosan megsebesült. Néhányan futottak a tanítóért, ő minden dolgát félretéve sietett a sebesülthöz, s azonnal orvosért küldött. Aztán lehajolt a földön fekvő gyermekhez, majd gyöngéden karjába vette. Kedvesen, meleg hangon, szeretettel szólt hozzá, bátorítgatta, vigasztalta és vigyázva kötözgette sebét.

A fiúk szemébe könny szökött, amikor tanítójuknak ezt a megindító gyöngédségét látták, és suttogni kezdtek egymás között: „Nézd, hiszen szeret bennünket!”

Ettől az esettől kezdve megváltozott az iskola képe. A fiúk egészen másként néztek tanítójukra. Amennyire elhanyagolták dolgaikat korábban, annyira szorgalmasak lettek ezután; amennyire engedetlenek voltak azelőtt, annyira igyekeztek most már mindenben kedvébe járni tanítójuknak.

Mindezt a változást a szeretet csodálatos hatalma művelte (Hastings Isten napjai c. könyvéből).

Sokszor küzdünk lelki látászavarral. A bűneinket, gyarlóságainkat igyekezzük eltakarni a lelki szemeink elől. Azonban minél többet gyakoroljuk, annál automatikusabbá válik a tett, a cselekedet, hogy már észre sem vesszük annak hatásait. Megszokottá válik a bűn, a sötétség, s természetesnek tartjuk ezt az életérzést.

Életünket a bűneink teszik sötétté. Krisztus világosságot akar hozni az életünkbe, és ezt a sötétséget eloszlatni, hogy ne a bűnben maradjunk, ne bújjunk el az Isten elől, hanem a bűnbánat által megszabaduljunk azoktól.

Pősze Roland
mátyfalvai áldozópap

Forrás: karpataljalap.net