Vasárnapi üzenet

„A testvérszeretetben legyetek egymás iránt gyengédek, a tiszteletadásban egymást megelőzők, a szolgálatkészségben fáradhatatlanok, a lélekben buzgók: az Úrnak szolgáljatok. A reménységben örvendezzetek, a nyomorúságban legyetek kitartók, az imádkozásban állhatatosak. A szentekkel vállaljatok közösséget szükségeikben, gyakoroljátok a vendégszeretetet.”

Róm. 12, 10–13

Minden gyülekezetben szükség van a munkamegosztásra, a közös teherhordozásra, a szolgálatok arányos elrendezésére. Akár a keresztyénség hajnalán, úgy a mi időnkben is előfordul, hogy egyes emberekre túl sok minden terhelődik, és ezért a munkájukban nem tudnak eredményesek lenni, hiszen a mennyiség a minőség rovására megy; míg mások az égegyadta világon semmit nem csinálnak, csak bele-beleszólnak a dolgokba, csupán kritizálnak és elméleteket gyártanak. Sokszor az emberek úgy gondolkodnak a gyülekezeti életről is, mintha az egy szolgáltató lenne, egy kávézó, egy étterem, egy masszázsszalon. Elvárom, hogy engem itt kiszolgáljanak. Eljövök, hogy az istentiszteleten jól érezhessem magam, hogy rendezvényeket szervezzenek nekem, s azt is elvárom, hogy a templom legyen komfortos, hogy ne legyen bent túl hideg, de túl meleg se legyen, hogy a pad kellően kényelmes legyen, hogy a lelkész beszéljen a mikrofonba, hogy jól halljam. Elvárom, hogy a presbiterek újítsanak, javítsanak mindent, hogy a hitoktató jól nevelje a gyermekemet, hogy a lelkész mindig mindenkihez eljusson, hogy én jól érezzem magam. Sokaknak egyáltalán nem jut eszébe az, hogy egy gyülekezet abban különbözik egy cégtől, egy szolgáltatótól, hogy egy gyülekezetben mindenkinek feladata, szolgálata kellene hogy legyen.

Hálás a szívem, mert az évek alatt kialakult egy bizonyos egészséges látás sokakban arról, hogy a gyülekezet mint élettér mindannyiunké. Sokan tesznek is érte, gyakran láthatatlanul, emberileg észrevétlenül. Rendeznek, takarítanak, szépítenek; vagy épp kiveszik a részüket a gyermekek között végzett munkában, az idősek felé való szolgálatban, hosszasan sorolhatnám.

Valaki látja a problémát, és a maga módján megpróbál hozzájárulni annak megoldásához. Valaki pedig látva a problémát mindjárt bűnbakokat keres. Megterhelt időszakban élünk, s talán ilyenkor a megszokottnál is több a panasz. S ritkán társul a panaszhoz krisztusi lelkület, amellyel azt mondaná az illető: látom, hogy van egy ilyen gond, egy megoldatlan kérdés – hadd segítsek, hadd csináljam meg én! Jézus azt mondta az övéinek: „Az Emberfia sem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon, és életét adja váltságul sokakért” (Mt. 20, 28). A tanítványok részéről pedig sokszor értetlenség fogadta őt, nem tudták elképzelni, miért hajol le a nyomorultakhoz, betegekhez, miért közelít irgalommal minden bűnöshöz. Nagycsütörtök éjszakáján is megdöbbenéssel fogadják, hogy Jézus mossa meg az ő lábaikat. Pedig Isten fia éppen ebben adott példát elénk, hogy a gondot, nyomorúságot, szükséget látva mi is lendüljünk mozgásba, keressük meg a módját annak, hogy a magunk erejével, tehetségével hozzájáruljunk a probléma megoldásához. Bűnünk és mulasztásunk Jakab levele szerint, ha tudnánk jót cselekedni, de nem tesszük (Jak. 4, 17), ha kifogásokat és ürügyeket keresünk megoldások helyett.

Krisztus ma azt várja tőlünk, hogy kezdjünk el cselekedni, szeretetből szolgálni egymás felé, s e szolgálat közben lassan elkopik a hiúságunk, büszkeségünk, önzésünk; ezek helyébe pedig ráadásként kapjuk meg a másoknak való szolgálat örömét. A megváltoztatott sorsok és élethelyzetek sikerélményét. A Példabeszédek könyve azt mondja: „Az ajándékozó bővelkedik, és aki mást felüdít, maga is felüdül” (Péld. 11, 25).

Szimkovics Tibor
ráti és minaji lelkipásztor

Forrás: karpataljalap.net