Vasárnapi üzenet

„Ő megkérdezte tőlük: »Hát ti kinek mondtok engem?« Péter így felelt: »Az Isten Krisztusának.«”
Lk. 9, 20

Kedves Testvérek!

A mai világban azt hisszük – mert ezt akarják elhitetni velünk –, hogy a bennünket körülvevő dolgok értéke nagyon igazságosan, jól és helyesen van meghatározva, figyelembe véve mind a termelő, mind a fogyasztó érdekét, hogy mindenki megelégedett legyen az adásvétellel. A kapitalista világrend pont nem erről szól. Az inkább azt kódolja magában, hogy egy adott dolog annyit ér, amennyit az adott helyzetben hajlandók érte fizetni. Pl.: alapesetben egy autó többet ér, mint egy disznó. Egészen addig, amíg van bele elérhető áron üzemanyag. Ha ez nem áll fenn, akkor az autó nem ér semmit a vason kívül, amiből áll. Tehát egy olyan környezetben, ahol az autó nem tud menni, vagy nincs üzemanyag hozzá, bizony a disznó többet ér, mert legalább meg lehet enni.

Végső soron tehát mindennek igazából annyi az ára, amennyire értékeli önmagát az ember, függetlenül attól, hogy milyen árcédulát függesztettek rá. A mai igénkben is egy szubjektív (saját nézőpontból eredő) értékbecslést látunk az emberek részéről, csak itt, akit felbecsülnek, maga az Úr Jézus Krisztus. Nézzük hát meg közelebbről az igét, s lássuk, miként tanulhatunk belőle a fentiek alapján.

Igeszakaszunkban az Úr Jézus Krisztus éppen imádkozás után, mikor nincs tömeg körülötte, csak a tanítványi, meghitt kör, megkérdezi őket, hogy kinek is tartják Őt az emberek. Arra kíváncsi Jézus, hogy a háta mögött miket mondanak róla. Szemtől szembe mesternek hívja Őt a tömeg, de a tanítványok ott vannak az emberek között, s többet hallanak ezzel kapcsolatban. Jézus tudja, hogy mi a helyzet, de ki szeretné mondatni a tanítványokkal is, hogy tudatosuljon bennük. A tanítványok természetesen elmondják azt, amit hallanak. Egyesek Keresztelő Jánosnak, mások Illésnek, megint mások valamelyik régi feltámadt prófétának tartják Jézust.

Persze ez nem rossz eredmény, hiszen a nagy elődökkel egy szinten tartja a tömeg Jézust. Különlegesnek, szentnek, kiemelkedőnek, csodatevőnek, gyógyítónak, Isten igéjét jól tudónak. Ha valakire azt mondanák ma, hogy olyan vagy nekünk, mint régen amilyen Mátyás király vagy Szent István volt, bárki meg tudna elégedni ezzel, pláne, ha politikus. De Jézus tovább kérdezi a tanítványait, hogy ők is csak ennyire becsülik Őt?! A tömeg szent, kiemelkedő alaknak tartja Jézust. De „ti kinek mondtok engem?” S Péter jól felel: „Az Isten Krisztusának.” Vagyis az Isten felkentjének (Krisztus – a felkent), vagyis a Megváltónak, akit az Isten küldött el az embereknek. Vagyis annak tartja Péter és a többi tanítvány Jézust, aki a bűnből, a bajból, az elrontott életből, a saját ostobaságainkból megvált, kisegít, aki megoldja a számunkra megoldhatatlan dolgokat is. Tehát Jézus nem egy a próféták közül, aki újfent prédikál arról, hogy Isten majd egyszer elküldi a Megváltót, hanem Jézus az, akiről a próféták prédikáltak, az Isten válasza a könyörgéseinkre. Ezt kell megértenie és vallania a mindenkori tanítványoknak, s ezért – hiszen Jézus a Megváltó, az, aki kivált és kivezet a lelki-testi bajainkból – kell az Ő szavát komolyan venni, követni, alkalmazni a mindennapjainkban, az élethelyzeteinkben, a templomban, otthon, a munkahelyen, a családban, a másik emberrel való viszonyban. Mert a Megváltóra való hallgatás az egyedüli út arra nézve, hogy ne keserűség, rombolás és halál legyen az életből, hanem meg lehessen élni ezt az életet végre áldottan, megépülően, boldogan és betelve vele úgy, hogy a végén még a halál ereje se legyen elég ahhoz, hogy kibabráljon velünk. Hiszen ahol Jézus van, ott akármi van, élet van, élet lesz. Hiszen „aki él és hisz énbennem, az nem hal meg soha” (Ján. 11, 26). Ámen.

Jakab Attila
református lelkipásztor

Forrás: karpataljalap.net