Vasárnapi üzenet – Találkozás és búcsúzás

7 évi szolgálat után szerzetesi elöljáróim augusztus 1-től visszahívnak Magyarországra. Egy korszak lezárul az életemben, hiszen eddigi papi életemnek majdnem a felét itt, Kárpátalján, különböző egyházközségek szolgálatában töltöttem. Isten Igéjét nemcsak szóban, hanem írásban is hirdettem, itt, a Kárpátalja hasábjain is.

A költözés új helyeket, helyzeteket és új kihívásokat hoz az életembe. Vegyes érzelmek vannak ilyenkor az ember szívében: sok szép emlék jut eszébe, felidéz esetleg nehéz pillanatokat is, amelyek az idő távlatában – talán – megszépülnek. Az ember akarva-akaratlan „kasszát csinál”, számot vet az elmúlt idővel és tervezi a jövőjét. A kezdetet és a véget érdemes talán kicsit végiggondolni.

Mit jelent találkozni valakivel? Összefutni vele az utcán, megkérdezni: „Hogy vagy?” s a választ már meg sem hallva – sokszor meg sem várva – továbbrobogni? Megállni, beszélgetni, kitárgyalni az élet nagy dolgait és továbbállni? Vagy egyszerűen a másik emberrel együtt lenni, osztozni életének örömeiben, de nehézségeiben, gondjaiban is? Csendesen, néha szavak nélkül is jelen lenni a másik ember életében? Mennyire befolyásolja életünket egy-egy találkozás? A keresztény ember számára a találkozás azt is jelenti, hogy szembesül az Önmagát kinyilatkoztató Istennel és a másik emberrel. Éppen ezért minden találkozás misztérium, isteni titok az ember életében. Hiszen „senki sem sziget” (Thomas Merton), és épp emiatt az ember önmagára találása, fejlődése, növekedése „korban, bölcsességben Isten és az emberek színe előtt” (vö.: Lk 2,52) a másik ember nélkül lehetetlen. A három isteni erény: a hit, a remény és a szeretet alapélményét a másik ember közvetíti számunkra. S éppen ezért a másik ember egy titok számunkra. Szent Ferenc Atyánk a san damiano-i kereszt előtt így imádkozik: „Fölséges és dicsőséges Isten!.. Adj nekem igaz hitet, biztos reményt és tökéletes szeretetet… hogy megtegyem a Te szent és igaz parancsodat!” – vagyis az Isten és az embertárs iránti szeretet parancsát. Végrendeletében pedig így ír: „Testvéreket adott nekem az Úr!”, Szent Ferenc Atyánk emberi kapcsolataiban mindig fürkészte ezt a titkot.

Minden találkozás lehetőség az ember számára, hogy felfedezzen egy-egy új csodát. Számomra ez az itt eltöltött 7 év egy ilyen felfedező körút volt. A rám bízottakkal való találkozás mindig új és új lehetőséget ad arra is, hogy felülvizsgáljuk a bennünket személyesen megszólító és meghívó Istennel való kapcsolatunkat.

A búcsúzás pedig számvetés. Nemcsak azzal, hogy megint öregebbek és talán bölcsebbek is lettünk, hanem azzal, hogy milyenek a kapcsolataink. Papnövendék koromban – többek között – azt tanították nekünk, hogy a ránk bízottakat, családtagjainkat, szeretteinket hordozzuk kölcsönös imádságban. S így bár sokszor távol vagyunk tőlük, lélekben mégis velünk vannak. Számtalan esetben átéltem már ennek az igazságát, mit jelent valakiért imádkozni, mit jelent, ha értem imádkozik valaki, de főképpen azt, hogy ha kölcsönösen hordozzuk egymást imádságainkban. Most a búcsúzás idején ezt tudom ígérni, hogy imádságaimban hordozom a kárpátaljai testvéreket, a Kárpátalja hűséges olvasóit.

Egy Hamvas Béla-idézettel búcsúzom Kárpátaljától:

„A boldogságot csak az bírja el, aki elosztja. A fény csak annak válik áldássá, aki másnak is ad belőle. Mert amikor bennünket elküldtek, az útrabocsátó Hatalom így szólt:

Rád bízok minden embert külön, kivétel nélkül mindenkit, segíts, adj enni, adj ruhát, mindenkire vigyázz úgy, mint magadra és ne hagyd a sötétségben elmerülni. Amit szerzel, amit elérsz, amit tudsz, amit átélsz, osszad meg. Az egész világ a tied. Ismerd meg, hódítsd meg, senki se tiltja, de jaj neked, ha magadnak tartod!

Elbocsátlak téged is, mint mindenkit: felelős vagy minden emberért, aki veled él s el kell számolnod minden fillérrel, amit magadra költesz, minden örömmel, amit magadba zártál, és minden boldog pillanattal, amit magadnak tartottál meg. Most eredj és élj, mert a világ a tiéd!” (Hamvas Béla: A zarándok búcsúja)

Lengyel Donát, Nagyszőlős