A jó pap példáján
Érdekes fintora az életnek, hogy míg egyeseknek tanulmányaikat követően sokáig nem sikerül elhelyezkedniük választott pályájukon, addig mások egyik percről a másikra lépnek egy számukra addig ismeretlen ösvényre, s hamar sikerül a megújult céljaikat követő utat is megtalálniuk. A Beregszász szomszédságában lévő Makkosjánosi néhány lakója példáján azt szeretnénk bemutatni, hogy bármilyen területen is tevékenykedik az ember, akkor lehet csak igazán eredményes benne, ha kellő bátorsággal rendelkezik, nem fél belevágni új dolgokba, ragaszkodik ahhoz, amit megtanult, de mindig nyitott az újra.
Nem maradt meg…
Február 17-én múlt 66 éve, hogy a mezőhomoki születésű Hapák Iza Jánosiba került. Őt – többek között – a legidőszerűbb témáról, a nagyböjti szokásokról kérdeztem.
– Homokon a fiúk a nagyböjt kezdete előtti este egészen éjfélig énekeltek. Csörgőt, kongót vettek a kezükbe, azokkal járták az utcákat, kongattak, kiabáltak. Megálltak az idősebb, még nem férjes lányok háza előtt, és azt kiabálták, hogy itt maradt a vénlány. De amikor idekerültem, itt már nem volt meg ez a szokás.
Nagyböjt kezdete előtt hamuból lúgot főztünk, és abban a lében mostuk meg az edényeket, hogy ne legyenek zsírosak. Nagyböjtben csak olajjal főztünk, és még tojást, tejet sem fogyasztottunk. A fiatalok is tartották a böjtöt. Gyakran főztünk krumplit, gombalevest „soványan”, káposztás paszulyt, töltött káposztát is tengeridarával. Böjtös étel volt a káposztás poc is. A savanyú káposztát megpergeltük (megsütötték – a szerk.). Megfőztük a krumplit héjában, majd meghántottuk, jól megtörtük, összegyúrtuk liszttel. Aztán elnyújtottuk, vékony kis szalagokat vágtunk belőle, megfőztük, leszűrtük, olajjal lelocsoltuk, és a káposztával ettük.
Nagypénteken nem volt szabad mosni, lúgot pedig egész böjt ideje alatt nem volt szabad készíteni, mert aki ilyet csinált, arról azt tartották, hogy „rossz agya van”, boszorkány.
Húsvétvasárnap egy nagy pászkát, egész sonkát, tortát, vajat, sót, tojást, túrót vittünk szentelni. Szentelés után, otthon megpucoltunk egy tojást, aztán vágtunk egy szelet pászkát, azokat annyifelé vágtuk, ahányan voltunk. Azokból mindenkinek ennie kellett.
Régen több böjtöt is tartottak. Például Péter-Pál-nap előtt is. Ezen a napon szakadt fel a búzának, ami még kint volt, a töve, attól kezdve lehetett aratni. Árpából pedig aznapra már keresztnek kellett lennie a mezőn, vagyis akkorra már le kellett aratni.
Egyéb szentelmények: – A vízkeresztkor megszentelt vízből mindenki ivott egy kicsit otthon. Aztán én a kisajtótól a kertkapuig minden ajtót „megszenteltem” vele, és imádkoztam is mellé. Így szoktam meg anyámtól, és míg élek, folytatom is ezt a szokást. A maradék vizet eltettük. Ha valaki nem jól aludt, megszenteltük vele őt és az ágyát is. És a házat is, ha valami rossz dolog történt. A gyerekeknél ijedtség ellen használtuk. A virágvasárnapi cicuskát az ajtó mellé tettem, teszem, hogy a Jóisten őrizzen meg minden rossztól bennünket. A szentelt búzából el szoktunk égetni valamennyit, amikor nagyon mennydörög.
A farsangolás: – Homokon a nővérem és a szomszédasszony egyszer beöltözött fenekelőnek: egyiknek pléh volt a hátára fogva, kalapács és szeg a kezében, a másik meg a feleségének. A nővérem, vagyis a feleség vitt magával egy tarisznyát, és mentek oda, ahol disznóvágás volt. Fel se ismerték őket, de tettek a tarisznyájukba, amit tudtak: ki tojást, ki kalácsot, fánkot. Ilyen szokásra sem emlékszem Jánosiban.
Ha már szóba kerültek a boszorkányok… – Még gyerekkoromban hallottam, hogy Dédában volt egy asszony, aki ellopta a tejet a tehéntől. Reggel, napfelkelte előtt végigment a barázdán, a kötényébe kézzel harmatot szedett, és amikor a tehén bement az istállóba, feltette a hátára a kötényét. Így vette el a tejet.
Mindenki mindenkitől
Halavács Bélát gyerekkora óta érdekelte a fafaragás, de évekkel később vált csak munkájává is.
– Komolyabban a szuveníres időkben kezdtem el faragni. De a válság után minden bedöglött, új foglalkozás után kellett néznem. Egy budapesti ismerősöm kérésére oklevelekre készítettem faragott kereteket. Aztán hozott egy címerrajzot is, hogy faragjam ki. Az már egy komolyabb munka volt, de megérte, mert 5-6 évig hozott nekem aztán foglalkoznivalót, főleg címereket. Amikor pedig nyugdíj előtt álltam, de nem volt munkám, csak foglalkoznom kellett valamivel, mert meg kellett élnem. A kenyérre, sóra valót ezzel szedtem össze. Meggazdagodni ebből nem lehet, de sok munkával kevés jövedelmet lehet éppen szerezni vele. Mostanában főleg házi áldásokat, magyar címereket, településcímereket kérnek tőlem. Sok holmit Magyarországra visznek ajándékként. Az eddigi legnagyobb méretű munkám is Magyarországra került. Ez egy 2,20×1,50 m tölgylap volt, amire rávéstem egy falu körvonalát és feltüntettem rajta a falu jellegzetes épületeit. Faragtam már portrékat is kis hordókra. Apró használati tárgyakat nem készítek. 2000-től évente járok Magyarországra nemzetközi fafaragó táborokba. Mindig tanultam valamit, amikor ott voltam. Igazából mindannyian tanulunk valamit a másiktól.
Kedvencek
Faggyas Ágnes fiatal festő jelenleg diákként és tanárként is koptatja még az iskolapadot.
– A rajzolás, festés kisgyerekkorom óta jelen van az életemben. Jártam rajzversenyekre, a tanárom külön is foglalkozott velem. Kilencedik osztály után döntenem kellett, hova tovább, s a festés mellett maradtam. A szüleim, nagyszüleim is támogattak ebben, mert úgy vélték, lenne értelme. Festészeti szakon végeztem el az Ungvári Erdélyi Béla Képzőművészeti Szakközépiskolát, megszerezve a szükséges alapismereteket, most pedig szintén Ungváron tanulok, a Kárpátaljai Művészeti Főiskola 4. évfolyamán. Az első megrendelésemet még szakiskolásként kaptam. Tájképeket és csendéleteket szeretek főként festeni. De mostanság sok portrét, grafikát készítek megrendelésre. Tetszik a mai fiataloknak, hogy egy egyszerű fényképről lerajzolom őket. De festményeket is rendelnek, szoktam plakátokat is készíteni esküvőkre. A beregszászi gyermek alkotóházban pedig rajzszakkört vezetek 1–3. osztályos gyerekeknek. Sokat nézegetem híres festők képeit, s figyelem, milyen technikát, milyen színeket használt a művész a művéhez. Erdélyi Béla és Boksay József képeit nagyon szeretem. Ők inkább realista festők voltak. Az olyan „elvont” művek, mint például Picasso munkái, nem igazán állnak közel hozzám. Jómagam is inkább úgy szeretem lefesteni a dolgokat, ahogy vannak, nem pedig túlkreálni őket, hogy aztán a szemlélő ne értse, mit is lát igazából a képen.
Elégedettség
Alázat és szorgalom – ezekből kaptam leckét alig több mint fél órányi beszélgetés alatt Ruszkovszki Iréntől. Sok mindent lehetne tanulni tőle…
– Az iskolában tanultam meg a kézimunkázás alapjait, és attól kezdve mindig fejlesztettem a tudásomat. Sokan jöttek is, hogy készítsek nekik például valami horgolást. Franciaországba, Amerikába, Magyarországon legalább 20 családba kerültek el a munkáim. Végül is varrónő lettem, bár nem tanultam ezt sehol. A férjem hozott egy kézihajtós varrógépet. Amikor az első párnahajamat (párnahuzatot – a szerk.) 20 kopekért megvarrtam, majd’ meghaltam, úgy sírtam örömömben, mert akkoriban 20 kopek egy kenyér ára volt. Aztán olcsó anyagból varrtam magamnak egy ruhát. Sokaknak megtetszett, kérték, hogy varrjak nekik is. Lassacskán úgy belejöttem, hogy ha elmentem a templomba, legalább 10 emberen láttam azt a ruhát, amit én varrtam. Jánosiban vagy 100 családnak biztos varrtam, de Balazsérról, Beregszászból, Munkácsról is jártak hozzám varratni. Úgy érzem, így segített meg engem a Jóisten, mert sok emberre kellett, és sok emberre sikerült is keresnem a családból a gép mellett. Pedig olcsón varrtam. Ha más varrónő megcsinált valamit 5 rubelért, én megcsináltam 3-ért is, mert azt gondoltam, ha egy szerencsétlen ember egész nap a kolhozban dolgozik, égeti magát a napon, akkor hogy ne lennék én megelégedve azzal a 3 rubellel is?
A pap és a vőfély
– Hat évvel ezelőtt kezdtem el a vőfélyszakmát, amikor egy barátom esküvőjén néhány vicces történettel szórakoztattam a násznépet – emlékszik vissza Fazekas Attila. – Nem sokkal később megkeresett egy pár, akik ott voltak azon az esküvőn, hogy nem lennék-e a vőfélyük. Igent mondtam. A nem várt siker után hatalmas lelkesedéssel kezdtem neki a versek megtanulásának, s két hónappal később nagyapám kalapjában kezdődött el nálam valami, ami mára az életemmé vált. A következő évben felkeresett egy vőfély kolléga, hogy átadna nekem néhány esküvőt, mert nem tud elvállalni minden felkérést. Abban az évben 6-7 esküvőt vezettem le sikeresen, aztán, mint a hagyomány, szájról szájra terjedt a hírem. Hál’Istennek, jó időben kezdtem el ezzel foglalkozni. Annak, aki most kezdi, talán picivel nehezebb a dolga, mert most 20-25 fiatal magyar vőfély is van Kárpátalján, nem úgy, mint néhány évvel ezelőtt. Az első 3 évben csak kárpátaljai esküvőkön voltam. Még a kezdeteknél részt vettem a Kárpátaljai Vőfélytalálkozón, aztán pedig egy Kárpát-medencei szintű találkozón is. Ott kötöttem ismeretséget magyarországi vőfélyekkel, és mostanság főként Magyarországra járok. Sok helyütt visszajáró vagyok, s Magyarországon kívül Szerbiában, Erdélyben is megfordultam már. Újfajta stílusban dolgozom, mondhatni vőfély és ceremóniamester összegyúrt változata vagyok. A lánykikérést és a búcsúztatót hagyományosan vezetem. A vacsora idejére szánt hosszabb monológokat, verseket nem használom. Úgy érzem, nincs rá igény. Az este folyamán játékokkal, jelenetekkel fokozom a hangulatot. De nem szeretem túlzsúfolni mindenfélékkel az esküvőt. Lassacskán, az eddigi nagyjából 270 esküvő alatt rájöttem már azért, mit szabad és mit nem szabad csinálni, hogy a kevesebb néha több. De a jó pap is holtig tanul.
Dekor KA
Beregszászban a Munkácsi út 19. szám alatt egy egészen újszerű kézműves üzlet nyílt nemrégiben. Egyik alapítója Tóth Anita, akinek munkássága korántsem a varrással kezdődött el.
– A képzőművészet már gyerekkoromban is foglalkoztatott, de csak az iskola utolsó évében gondoltam arra, hogy esetleg ez lehetne a szakmám is. Ekkor kezdtem el különórákat venni Dadai Elvirától, a Jánosi Középiskola rajztanárától, és sikeresen le is tettem a felvételit. Négy évet tanultam Ungváron az Erdélyi Béla Képzőművészeti Szakközépiskolában grafikai design szakon. Főként a csendéleteket és íriszeket szerettem, szeretek festeni. Diákként még nem annyira a kézműves mesterségek érdekeltek, de ez is jelen volt az életemben, mert egyszerűen muszáj volt foglalkoznom valamivel, alkotni valamit, lehetett szó egy ruha átalakításáról vagy akár kézi hímzésről, amit még gyerekként tanultam meg édesanyámtól. Mindig is foglalkoztatott a gondolat, hogy jó lenne kézművességgel egész napos „elfoglaltságként” is foglalkozni. Így elkezdtem összeszedegetni különböző kézműves technikák alapismereteit. Megismerkedtem a gravírozás, pirográfia, a gépi hímzés, a selyemszalagos díszítés technikájával, részt vettem egy tanfolyamon, amelyen szabás-varrást tanultunk. Sokféle dolog érdekel még, többek között a bőrkikészítés és a szövés is. Nagynénémtől kaptam egy szövőgépet, amelynek a használatát mielőbb meg is tanítja majd nekem. Tavaly októberben sikerült megnyitnunk Dekor KA nevű kis kézműves műhelyünket Sárközi Kitti barátnőmmel, iskolatársammal Beregszászban. Táskákat, különböző hímzett logókat, képeket, egyedi tervezésű vázákat is készítünk megrendelésre. Sok időbe telt, amire valóra vált ez a rég dédelgetett álmunk. Nagy bátorság kellett hozzá, de végül sikerült.
A következő kis versikét Iza néni nyugdíjasklubos éveiben gyűjtött versgyűjteményében találtam, és egy kis elvonatkoztatással talán nemcsak műsor, de cikkzárás céljának is megfelel: „Mi ezennel elbúcsúzunk, műsorunknak vége, reméljük, hogy megtetszett eleje és vége. Köszönjük, hogy meghallgattak, és mindenkit kérünk, minden előadásunkon legyen vendégünk.”
Akinek van kiegészítenivalója Makkosjánosi múltjához, jelenéhez, hagyományaihoz, értékes tárgyaknak, iratoknak van a birtokában, és azt szívesen megmutatná, jelentkezzen levélben szerkesztőségünknél.
Espán Margaréta
