A sztálinizmus áldozataira emlékeztünk

Asztély

November 17-én, a helyi temetőben elhelyezett, nemrég felújított, a sztálinizmus áldozatainak emléket állító emlékműnél emlékeztek meg az asztélyiak a 69 évvel ezelőtt, 1944. november 18-án Szolyvára terelt, onnan pedig a Gulag haláltáboraiba vitt 61 helyi magyar férfiról, s arról a 43 személyről, aki soha nem tért vissza onnan.

A megemlékezésen elsőként Nagy Anna polgármester asszony, a KMKSZ Asztélyi Alapszervezetének elnöke szólt a megemlékezőkhöz, felidézve a 69 évvel ezelőtti eseményeket, mely során bírósági eljárás és minden jogi megalapozottság nélkül hurcolták el magyar férfiak tízezreit. Iván Gusztáv református lelkipásztor beszédében elmondta: népünk, nemzetünk megmaradásának az Istenbe vetett hit mellett a család egységének fenntartása a másik alappillére. Elmondta, hogy 1944 novemberében az akkori vezetőség pont ezt akarta megsemmisíteni, s részben sikerrel is jártak, hiszen a férfiaknak menniük kellett, a családok így széthulltak. De maradtak az asszonyok, akik 2-3 ember helyett dolgoztak. Nem volt más lehetőségük. De felelősen, Istenben bízva végezték a feladatukat.

Horkay Sámuel, a KMKSZ Beregszászi Városi Szervezetének tiszteletbeli elnöke Joszif Sztálin, „az egyetemes emberi történelem egyik legnagyobb tömeggyilkosának” mondásait idézte: „Egy ember halála tragédia, egymillió ember halála statisztikai adat”, „Kárpátalján a magyar kérdés vagonkérdés”. Azt csak találgathatjuk, hogy a 43 asztélyi férfiból vajon hányan haltak meg Szolyván, a priccsen az éhségtől, a fagyhaláltól, hány szédült bele abba a bizonyos gödörbe, hány esett össze, amikor taposta a havat Szolyvától Szamborig, hány kapott golyószóró sorozatot, amikor már nem bírt menni, hány fagyott be bokáig hajnalra a latyakba, hányat dobtak ki a vasúti töltés oldalára a vagonokból, hányra omlott rá a donyecki szénbánya, hány fagyott meg a szibériai erdőírtáson. Horkay Sámuel emlékeztett arra is, hogy amikor 1998 és 2002 között, amikor a kárpátaljai magyar érdekképviseletnek tényleges parlamenti képviselete is volt, meg lett alkotva egy erre vonatkozó törvénytervezet, de azt a többség nem fogadta el.

Beszédet mondott még Póka Ferenc Magyarország beregszászi konzulja is.

Versekkel és énekekkel felléptek a helyi fiatalok, valamint a református közösség hívei is.

A megemlékezés zárásaként a résztvevők elhelyezték koszorúikat, virágaikat az elhurcoltak emlékművén, majd közösen elénekelték a Szózatot.

Badaló

A 69 éve, 1944 őszén a sztálini lágerekbe elhurcolt több mint száz badalói áldozat közül 88 soha nem láthatta viszont szülőfaluját és szeretteit. Rájuk emlékeztek november 17-én, vasárnap a Tisza parti településen.

A helyi református templomban tartott istentiszteletet követően az áldozatokról elnevezett Mártírok emlékparkhoz vonultak a megemlékezők, ahol az emlékműnél Balogh Zoltán, a KMKSZ helyi alapszervezetének elnöke köszöntötte az egybegyűlteket.

A Himnusz eléneklését követően Szalai Imre, Badaló polgármestere arról beszélt, hogy a községben nincs olyan család, amely ne gyászolna valakit – férjet, édesapát, testvért, nagyszülőt –, a közel 70 éve a kényszertáborokba elhurcoltak közül.

Sápi Zsolt helyi református lelkipásztor rövid fohászban imádkozott az áldozatokért.

A beszédek elhangzása után a badalói általános iskola tanulói adtak elő a gyászos eseményére emlékeztető énekeket és verseket. A megemlékezést a Szózat eléneklése és az emlékmű megkoszorúzása zárta.

Beregszász

A II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskolán a Történelem- és Társadalomtudományi Tanszék szervezésében emlékeztek meg a 69 évvel ezelőtti eseményekről.

A megemlékezésen Molnár D. Erzsébet történész tartott előadást, összefoglalva az elhurcolások előzményeit, okait és következményeit. Majd a főiskola Gál Natália által vezetett színjátszócsoportja adott elő az alkalomhoz illő műsort.

Ezt követően a résztvevők csatlakoztak a KMKSZ városi szervezete által rendezett megemlékezéshez. A főiskola épületétől átvonultak az egykori gyűjtőhely épületéhez, elhelyezték koszorúikat annak falán, majd égő gyertyáikkal a sztálinizmus áldozatainak emlékművéhez értek, ahol Horkay Sámuel, a városi szervezet tiszteletbeli elnöke szólt a megemlékezőkhöz.

Végezetül a jelenlévők elhelyezték koszorúikat az emlékműnél.

Gut

November 17-én a település központjában, a II. világháború és a sztálinizmus áldozatainak emlékművénél fáklyafénynél emlékezett a település magyarsága.

Az 1944 novemberében történt borzalmak hiteles történetét a „málenykij robot” egyetlen még élő guti túlélője, id. Pocsai Vince visszaemlékezése elevenítette fel.

Sin József, a KMKSZ Beregszászi Középszintű Szervezetének elnöke az 1944 őszén történt eseményeket vázolva elmondta: akkoriban már a legtöbb magyar számára nyilvánvalóvá vált, hogy a háború elveszett, ám mindenki reménykedett abban, hogy újabb szenvedések nem következnek be. Sajnos tévedtek: a bevonuló szovjet csapatok 142 guti lakost hurcoltak lágerbe. Közülük 56-an odahaltak, ami hétszer több, mint a fronton a háborús években elesett guti honvédek száma. Sin József rámutatott arra is, hogy ezek az ártatlanul meghurcolt emberek és hozzátartozóik a szovjet utódállamok részéről mind a mai napig sem anyagi, sem erkölcsi kárpótlásban nem részesültek. A KMKSZ BKSZ elnöke végezetül az emlékezés fontosságára hívta fel a figyelmet, mondván: „Nem halnak meg azok, akikről beszélünk és akikre emlékezünk.”

Majd Nagy Szabolcs református lelkész mondott imát az elhunytakért. Az alkalmat a helyi fiatalok gyertyafény mellett előadott szavalatai tették még ünnepélyesebbé.

Nagymuzsaly

A KMKSZ Nagymuzsalyi Alapszervezetének szervezésében a település központjában, a második világháború és a sztálinizmus áldozatainak emlékművénél emlékezett a község magyarsága. A Himnusz eléneklését követően Jakab Erika, a KMKSZ Nagymuzsalyi Alapszervezetének elnöke elevenítette fel a muzsalyi elhurcolások történetét, szólva arról, hogy Nagymuzsalyból 230-an mentek el a „málenykij robotra”, kiknek tekintélyes része – 139 fő – sajnos, nem térhetett haza szeretteihez.

Megosztotta a jelenlévőkkel gondolatait dr. Jámbor Éva, Magyarország beregszászi konzulja, valamint Szegedi Erika, a Nagymuzsalyi Középiskola igazgatója is.

Az alkalmat megtisztelte jelenlétével dr. Tilki Attila, Fehérgyarmat polgármestere, a Fidesz parlamenti képviselője, aki rámutatott arra: Kárpátalja magyarlakta települései mellett a szomszédos Szabolcs–Szatmár–Bereg megye települései – köztük Tarpa és Vásárosnamény – is megszenvedték a szovjet repressziót, az emlékezés tehát közös ügyünk.

A történelmi egyházak képviseletében Demkó Ferenc görögkatolikus esperes és Barta Elemér, a tiszaújlaki református egyház munkatársa osztotta meg gondolatait a jelenlévőkkel.

Az alkalmat Varga Gézának, Nagymuzsaly legidősebb lakosának lágerdalai, valamint a Nagymuzsalyi Középiskola Tárogató hagyományőrző csoportja által előadott műsor színesítette. A gyerekek minden elhurcolt emlékére egy szál gyertyát gyújtottak: emléküknek adózva Jakab Erika egyenként felolvasta a mártírok nevét. Végezetül elhelyezésre kerültek a kegyelet koszorúi.

Forgolány

Tóth-Molnár Emőke, a forgolányi KMKSZ-elnök üdvözlő szavait követően a helybeli általános iskola zenés-irodalmi összeállításával emlékeztek meg az 1944 őszi deportálásokról, felidézve az elhurcoltak szenvedéseit.

A 90. Zsoltár eléneklése után Barta József, a KMKSZ Nagyszőlősi Középszintű Szervezetének elnöke lépett az egybegyűltek elé. Mint kifejtette, az 1944 őszi deportálás a kárpátaljai magyarság legnagyobb XX. századi tragédiája volt, melynek során mintegy 40 ezer férfit hurcoltak el a Gulag táboraiba. Az erősebbek, szerencsésebbek számára a „háromnapi munkából” három kőkemény év lett, a gyengébb vagy a rosszabb körülmények közé került honfitársainkkal pedig – csaknem minden harmadik elhurcolttal – végzett az erejükön felül végzett kényszermunka, a betegségek sora, a fagyhalál, a nélkülözések vagy a védőoltásként beadott méreg. A láger több áldozatot követelt a kárpátaljai magyarságtól, mint a két világháború együttvéve.

De miért is hurcoltatta el őket a szovjethatalom? – tette fel Barta József a költői kérdést, majd felsorolta a történészek által megállapított okokat. A szovjet vezetés úgy gondolta, hogy a szovjet hadsereg hátában maradt 18-50 év közötti, katonaköteles magyar és német férfiak veszélyt jelentenek a Berlin felé előretörő csapatok hátában. Emellett a világháború során lerombolt szovjet infrastruktúra újjáépítésére is fel akarták használni a rabszolgákként dolgoztatott deportáltakat. Továbbá a Szovjetunió meg akarta büntetni a magyarságot azért, mert Magyarország Németország szövetségeseként harcolt ellene, s a szovjetek által sok helyütt, minden lelkiismeret-furdalás nélkül alkalmazott kollektív büntetés jegyében sújtottak le vidékünk magyarságára. Ezenkívül Kárpátalja szovjetesítése céljából el akarták távolítani az útból azokat, akik esetleg akadályozták volna a szovjetrendszer kiépítését. És meg akarták törni vidékünk magyarságának a gerincét, hogy utána azt tehessék vele, amit csak akarnak.

S talán ennek a gerinctörésnek az utóhatása az, hogy sok magyar nyelvű ember fél felvállalni magyarságát, akkor is ukrán iskolába íratja gyermekét, ha módja lenne rá, hogy magyar tannyelvű iskolába járassa őt, pedig az lenne a magyar nemzeti érdek, hogy anyanyelvű alap- és középfokú tanintézményben taníttassa gyermekét. Ez a gerincroppantás vezethetett oda, hogy sokan behódolnak a mindenkori ukrán hatalomnak, és a választásokon nem a magyar jelöltekre adják szavazataikat, gyengítve ezzel a magyarság pozícióit, hisz’ minél több képviselőjelöltünk jut be a különböző szintű tanácsokba, annál nagyobb súllyal vehetünk részt a regionális politikában.

Eötvös Károly helybeli református lelkipásztor egykori elődje, Asszonyi István tiszteletes visszaemlékezéseit idézte, akit ugyancsak a Gulagra hurcolt a szovjet kommunista rezsim. Huszonöt év szabadságvesztésre ítélték, megjárta a kényszermunkatáborok poklát, gyomorvérzést kapott, ám Isten segedelméből hét év múltán hazatérhetett, s előbb Forgolányban, majd Beregrákoson szolgálhatta egyházát, nemzetét. S bár a KGB be akarta szervezni, ellenállt a nyomásnak.

Gajdos Attila görögkatolikus parochus jelképértékűnek nevezte, hogy a sztálinizmus forgolányi áldozatainak emlékműve épp a község két temploma, a református és a görögkatolikus között áll. Egy olyan rezsim áldozatainak az emlékét őrzi, mely ellenségként tekintett a templomokra, az egyházakra, s megtagadta az Istent. Ha pedig valaki kizárja a szívéből Istent, akkor elembertelenedik, akárcsak az ateista szovjet rezsim képviselői.

Fertősalmás

A 90. Zsoltár eléneklésével vette kezdetét az ünnepség Fertősalmáson, melyen Bíró Irma, a KMKSZ-alapszervezet elnöke ismertette a hallgatósággal, mi is történt a községben 1944 novemberében. A falu 63 férfilakosát hurcolták el akkor a lágerbe, miközben 62 lakosnak kellett kimasíroznia a II. világháború frontjaira. S mind a deportáltak, mind a katonák közül tizenegyen haltak meg messzi idegenben. A felszólalást követően a Fertősalmási Általános Iskola tanulói alkalomhoz illő verseket szavaltak el.

Fertősalmáson is a deportáltak emlékművének a megkoszorúzásával ért véget a megemlékezés.

Akli

Az akli református templom kertjében gyűltek egybe a deportálások áldozatairól megemlékező lakosok. Domokos Róbert KMKSZ-alapszervezeti elnök köszöntötte a megjelenteket, köztük Barta Józsefet, a KMKSZ Nagyszőlősi Középszintű Szervezetének elnökét, valamint Lőrincz Attila helybeli református lelkészt, majd átadta a szót a tiszteletesnek, aki a Gulagot megjárt Gulácsy Lajos nyugalmazott püspök visszaemlékezéseit idézte, s kifejtette: el kell ítélnünk, amit a szovjetrendszer a kárpátaljai férfiakkal tett, szívleljük meg viszont, amire a deportáltak életpéldájukkal tanítanak: miként élhetjük túl a szenvedéseket.

Barta József felidézte, milyen hősiesen viselték az elhurcolt férfiak a rájuk zúduló szenvedéseket, s érhette őket bármilyen fájdalom, sohasem tagadták meg magyarságukat. Példát vehetünk, és példát is kell vennünk nemzethűségből az elhurcolt férfiaktól, akik minden poklokon keresztül is kitartottak, és nem törtek meg. A legjobban úgy tudunk adózni emléküknek, ha nem félünk kiállni magyarságunkért, igazunkért, s lehetőségeinkhez mérten az anyaország jelenlegi, nemzeti kormányát is támogatjuk a határokon átívelő nemzetépítésben és nemzetegyesítésben.

Ezt követően részlet hangzott el Bocskor Gábor, Akli legidősebb lakosa visszaemlékezéseiből, aki lejegyezte a deportálások történetét. A kicsiny községből 1944 őszén 19 férfit hurcoltak el, s csak nyolcan jöttek haza. A többiek idegen földön, jeltelen sírban nyugszanak. A helyi diákok versösszeállítással tisztelegtek az elhurcoltak előtt, s a Szózat eléneklése zárta le a megemlékezést.

Aklihegy

A sztálini lágerek áldozatai előtt fejet hajtó helybeli lakosokat elsőként Pacuha Aranka, a KMKSZ Aklihegyi Alapszervezetének elnöke üdvözölte. Majd felidézte a 69 évvel ezelőtti deportálásokat, amikor a magyarlakta kárpátaljai települések közül arányaiban Aklihegy szenvedte el a legnagyobb veszteséget: 33 személyt hurcoltak el, és 18-an odahaltak.

Hajas Ámosz atya, a helybeli római katolikus híveket is szolgáló ferences rendi szerzetes pap a megbocsátás fontosságát hangsúlyozta, majd imát mondott a békéért.

A felszólalásokat követően az Aklihegyi Általános Iskola diákjai verses-zenés műsort mutattak be, költeményekkel, lágerversekkel, katonadalokkal idézve fel a II. világháborús időszak nyomasztó légkörét.

Mezővári

2013. november 17-én, vasárnap került sor a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség helyi alapszervezete és a Mezővári Református Egyház által közösen szervezett megemlékezésre. A református templomban az istentisztelet után megtartott rendezvényen Berki Károly, a KMKSZ Mezővári Alapszervezetének elnöke szólt az emlékezőkhöz.

„Azért is kell emlékezni a magyar áldozatokra, mert sem ők, sem hozzátartozóik az elmúlt hét évtizedben semmiféle anyagi vagy erkölcsi elégtételt nem kaptak sem a szovjet, sem az ukrán államtól. Az emlékezés az egyetlen elégtétel, amelyet megkaphatnak – hangsúlyozta Berki Károly. – Az emlékezés is segít megélni, túlélni a kisebbségi lét nehézségeit, gyötrelmeit. Csak akkor lehet a megmaradásra esélyünk, ha megmarad erkölcsi tartásunk, önbecsülésünk, s a 30 ezüst pénz csillogása sem ingat meg hitünkben.”

A beszédet követően a Mezővári Református Egyház Kovács Erika és Kovács Sándor vezette gyermek- és ifjúsági kórusának műsora következett.

Majd a gyülekezet tagjai átvonultak a sztálinizmus mezővári áldozatainak a napokban felújított emlékművéhez, ahol Zán Fábián Sándor, a Kárpátaljai Református Egyház püspöke mondott beszédet. A tiszteletes emlékeztetett a kárpátaljai magyarok veszteségeire, lelki traumájára.

Ezután a résztvevők elénekelték nemzeti imánkat, majd az édesapjukat, nagyapjukat és más hozzátartozóikat elveszített emberek koszorúkkal és virágokkal rótták le kegyeletüket. A KMKSZ helyi alapszervezete nevében Berki Károly helyezett el koszorút a sztálini lágerek mezővári áldozatainak emlékművénél.