Németh Zsolt beszéde Soós Kálmán kitüntetetése alkalmából

Mint ahogyan már írtuk, 2011. június 2-án – a nemzeti összetartozás napja alkalmából – Soós Kálmán, a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola rektora Németh Zsolttól, a Külügyminisztérium államtitkárától átvette a magyar állam egyik legrangosabb kitüntetését, a Magyar Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztjét.

A kitüntetés átadása alkalmából tartott ünnepségen részt vett Répás Zsuzsanna nemzetpolitikáért felelős helyettes államtitkár, Bacskai József ungvári, valamint Tóth István beregszászi magyar főkonzul, és Orosz Ildikó a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola elnöke.

Az átadáson Németh Zsolt államtitkár mondott beszédet, melyet az alábbiakban közlünk:

„Kedves Kálmán!

Hosszú évek óta tartó ismeretségünk alapján tudom, hogy amikor beállítok Hozzád egy állami kitüntetéssel, akkor Te azt mondod, hogy ez jó és rendben van, de vajon ilyen jól állnak-e a dolgaink, hogy ráérünk kitüntetésekkel foglalkozni?

A dolgaink nem állnak jól: olyan nehéz helyzetet vettünk át – s Neked nem kell mondanom, hogy nemcsak Magyarországon, hanem az egész Kárpát-medencében – hogy még akkor sem látszana az alagút végén a fény, ha egyébként mindent tökéletesen tennénk (ami, attól tartok, azért távol áll tőlünk).

De éppen ebben a helyzetben van leginkább szükség arra, hogy ezzel a kitüntetéssel is rámutassunk egy cselekvési mintára: arra, hogy akkor is tenni és cselekedni kell, és akkor is előre kell menni, ha nem látszik az alagút vége.

És ezt ismét nem kell Neked részleteznem, mert ha valahol, akkor Kárpátalján igazán nem látszik fény az alagút végén.

De attól még fény van az alagút végén!

Talán éppen az a legnagyobb történelmi sorskérdés, hogy ezt tudatosítjuk-e, mert ez határozza meg azt a cselekvést, azt a mintát, amelyre a hazának legnagyobb szüksége van.

Az a tudat, hogy a történelmi alagútnak, amelyben vagyunk, a végén a fény van, és a fény maga a Teremtő. Az a tudat, hogy az ő kezében vagyunk: egész történelmünkkel és minden munkánkkal együtt.

Ezért mondja a zsoltáríró, hogy „kezeink munkáit tedd maradandóvá”. Ami nemcsak kérés, hanem hitvallás is arról, hogy Ő maradandóvá teheti kezeink munkáit.

És ezért szerepel az is a zsoltárokban, hogy „ha az Úr nem építi a házat, hiába fáradnak az építők”. Ami nemcsak figyelmeztetés, hanem a reményre való rámutatás is. Mert ha ez így van, akkor az is igaz, hogy viszont, ha az Úr építi a házat, akkor nem hiába fáradnak az építők. És ha az Úr építi a hazát, akkor nem hiába fáradnak az építők.

Erre a reményre tekintve cselekedni – ez az, amire ma a legnagyobb szükség van. S a magyar állam részéről erre a szükségre mutatunk rá, amikor Neked átadjuk ezt a kitüntetést.

A reménység cselekvésre sarkall, és „a reménység nem szégyenít meg”. Kérlek, vállald ennek az üzenetnek a közvetítését, ahogy életműveddel is teszed, most a kitüntetés átvételével is.

Isten áldjon meg Téged és egész házad népét!”