Só- és aranybányák földje

Szerző: | 2013. 02. 03. 08:02 | Közélet

A történelmi Magyarország északkeleti részén terült el a Magyar Királyság egyik legnagyobb vármegyéje, a 9716 négyzetkilométer kiterjedésű Máramaros, melyet elbűvölő szépségűvé varázsoltak a Kárpátok északkeleti csoportjai.
A lélegzetelállítóan gyönyörű hegyhullám-tengerbe mély völgyeket vájtak a felső szakaszaikon sebesen vágtató folyók, s egyetlen, viszonylag sík terület található a vidéken, a Máramarosi-medence, mely 4-5 kilométer szélességben ékelődik be a Kárpátok vulkanikus vonulatához tartozó, cukorsüveg alakú csúcsokban bővelkedő Avas-hegység és a Kraszna-havas közé.

Az Árpád-kor elején szinte teljesen lakatlan volt a vidék, s csak a XII. században került sor az első betelepülési hullámra, amikor magyarok és szászok költöztek a Máramarosi-medencébe. Miután a szászok beolvadtak eleinkbe, a Felső-Tisza-vidék Huszttól Aknaszlatináig és Máramarosszigetig zömmel magyarlakta területté vált. A vármegye déli felében, a Rozsály-hegy alatt felépült Nagybányát kezdetben német telepesek lakták, akik jórészt szintén elmagyarosodtak, s rajtuk kívül ruszinok és románok is érkeztek a XIV. században vármegyévé szervezett Máramarosba.

1271-ben a Hont-Pázmány nemzetségből származó Marcell ispán fia, Ekhellős hősi halált halt a II. Ottokár cseh király ellenében, a Rába és a Rábca folyók között vívott csatában, s V. István királyunk – a család véráldozata elismeréseként – az elesett lovag testvéreinek, Mikónak, valamint Csépánnak adományozta Visket. A fivérek várépítési engedélyt is kaptak, s 1281 és 1298 között a település mellett emelkedő, ma is Várhegynek nevezett magaslaton felhúzták erősségük falait. III. András kérésére azonban 1300-ban – az ugocsai Feketeardó, Rakasz és Nyírtelek birtokok megszerzése fejében – átadták az uralkodónak az erődítményt, mely a XIV. század közepéig királyi tulajdonban maradt, Máramaros vármegye első központja lett, s védte az Aknaszlatináról kiinduló Só-utat.

A Magura-hegység lábainál fekvő, szebb napokat látott Aknaszlatina alatt, a föld gyomrában Közép-Európa legjelentősebb sókészlete található. A település területén feltárt római pénzek tanúsága szerint már az ókorban is éltek itt emberek, majd az Árpád-korban felvirágzott a sóbányászat, s vidékünk több vára is e fontos élelmiszer szállítási útvonalát biztosította. 1329-ben Károly Róbert koronavárosi kiváltságokkal ruházta fel Husztot, Visket, Técsőt, Hosszúmezőt és Máramarosszigetet, melyek saját önkormányzattal rendelkeztek, nem álltak földesúri uralom alatt, s csak a királyi kincstárnak fizettek adót. Egykor Visk volt a legnépesebb koronaváros, ahol a XIV. században impozáns gótikus szentegyházat emeltek, melyet később erődfallal vettek körül. 1524-ben evangélikus, majd 1556-ban református templom lett.

A sószállítás útvonala a bal partról – a Tisza szeszélyes mederváltoztatásai miatt – már a XIV. században áttevődött a folyó jobb partjára. A viski vár elvesztette stratégiai jelentőségét, sorsára hagyták, s lassan elenyészett. Szerepét az 1318 után felépült huszti vár vette át, mely a Toronyai- és a Tatár-hágóról Magyarország belsejébe vezető utakat, valamint a Só-utat védte. Jó ideig innen irányították a vármegye életét, s bár 1352-ben Máramarossziget lett a közigazgatási egység székhelye, Huszt továbbra is a megye egyik meghatározó városa maradt. A XIV. század első felében épült fel a Szent Erzsébet tiszteletére szentelt, 1524-ben protestánssá lett, remekbe készült csúcsíves temploma, melynek értékes, középkori freskóit a közelmúltban restaurálták. Az 1400-as években – a viskihez hasonlóan – erődfalat emeltek a szent hajlék köré. S itt temették el Petrőczy Kata Szidóniát, az első magyar költőnőt, valamint férjét, Pekry Lőrincet, II. Rákóczi Ferenc generálisát.

Magyarország három részre szakadása után a huszti vár az Erdélyi Fejedelemség egyik kulcsfontosságú erőssége lett (Máramarost is Erdélyhez kapcsolták), s fontos szerepet játszott a Habsburgok és a fejedelemség közötti harcokban. 1546-ban I. Ferdinánd hadai bevették, tíz év múlva azonban az erdélyi csapatok visszafoglalták, s bár Lazarus Freiherr von Schwendi, Felső-Magyarország főkapitánya ostrom alá vette, János Zsigmond fejedelem közeledő felmentő serege elől visszavonult. Az erődítmény 1579-ben, Kornis Gáspár várnagy keze alatt nyerte el végső formáját. Alsó-, középső- és fellegvárból állt, melyek mindegyikét három-, illetve négyszögű bástyákkal erősítették meg. Az alsó- és a fellegvár kapuja előtt egyaránt száraz árkot ástak, melyek fölött csapóhidak íveltek át, s a bejáratok mindegyikét tűz alatt tartották a föléjük magasodó bástyákról.

II. Rákóczi György 1657-es balszerencsés lengyelországi hadjárata után – melynek megindulásakor a fejedelem Visken tartott országgyűlést – a lengyel Lubomirsky herceg rátört a Rákócziak által uralt északkelet-magyarországi területekre, s Husztot is megostromolta, ám képtelen volt bevenni a hatalmas erődítményt. A krími tatárok 1661-es betörésekor pedig az őrség kitört a falak közül, s villámgyors, elsöprő támadásával visszavonulásra kényszerítette az ellenséget. 1703 augusztusában a II. Rákóczi Ferenc hívévé lett Ilosvay Bálint máramarosi nemes fellázította a zsoldjuk elmaradása miatt elégedetlenkedő várbeli katonákat, akik végeztek császárhű parancsnokukkal, s augusztus 17-én az erősség tornyaira tűzték a Nagyságos Fejedelem zászlait. II. Rákóczi Ferenc 1708-ban országgyűlést tartott Huszton, s az erődítmény csak a szabadságharc végén, 1711-ben kapitulált a Habsburg-hadak előtt. Hat év múlva a Borgói-hágón átkelő krími tatárok törtek rá Észak-Erdélyre, majd felkanyarodtak Ugocsába, s Máramaroson keresztül akartak hazatérni rabláncra fűzött, rabszolgáknak szánt foglyaikkal együtt. A huszti őrség azonban 1717. szeptember 1-jén Visknél vereséget mért a gyilkoló, fosztogató csapatokra, akik fölött a következő napokban újabb győzelmeket arattak a vármegyei hadak, szeptember 4-én pedig, Borsánál a sereg maradványait is megsemmisítették a fegyverre kapott magyar és román parasztok. Így ért véget az utolsó magyarországi tatárjárás. 1766. július 3-án azonban három helyen is villám csapott a huszti várba, melyek nyomán tűzvész támadt, a lángok elérték a lőporraktárt, s a hatalmas robbanás után csak üszkös romok maradtak az erődítményből, mely egyre pusztul.

A vármegye északnyugati részén, Dolhán, a települést és a környező vidéket uraló Dolhay család egyik tagja, Ambrus 1464-ben várépítési engedélyt kapott Hunyadi Mátyástól, ám hiába építtette fel az erősséget, a királlyal való szembefordulása miatt az uralkodó 1471-ben leromboltatta az erődítményt. 1703. június 7-én Károlyi Sándor szatmári főispán itt szórta szét az Esze Tamás és Kis Albert által vezetett kuruc sereget, mely a Borzsa völgyében vonult a lengyel határ felé, hogy találkozzon a szabadságharcát megindító II. Rákóczi Ferenccel, s bár Károlyi győzött, a szétugrasztott, ám jelentős veszteségeket nem szenvedett felkelők hamarosan rendezték soraikat, s folytatták útjukat a Kárpátok főgerince felé. Később a Teleki famíliáé lett a község, mely a XVII–XVIII. században várkastélyt emeltetett itt. Az épületegyüttes használatban lévő részében jelenleg tüdőkórház működik. Az 1700-as években vashámorairól vált nevezetessé a helység, a Nagybocskótól északra fekvő Gyertyánligeten pedig vasgyárat létesítettek.

Máramaros egyik legjelentősebb települése Nagybánya, mely a különböző források szerint vagy a XII. században, vagy Batu kán 1241–1242-es tatárjárása után jött létre. A város hamar híressé vált aranybányáiról, ötvöseiről, valamint egyedülálló, kéthajós Szent István-templomáról, melyből mára csak a pompás harangtorony maradt fenn. A XV. század elején csökkenni kezdett az aranykitermelés, ám az 1440-es években Hunyadi János lett a város ura, aki újból fellendítette a bányászatot. Házat is építtetett magának a főtéren, mely ma is áll. A moldovaiak betörései miatt Mátyás király uralkodása alatt bástyákkal megerősített fallal vették körül a települést, melynek fontosságát jelzi, hogy ebben az időben a Magyarországon kitermelt arany több mint a felét Nagybányán fejtették ki a kőzetből. 1703 augusztusában a magyar forrásokban Pintye Gligornak is nevezett Grigor Pintea, az észak-erdélyi Meszes-hegység román betyárvezére – Rákóczi hívének mondva magát – bevonult a városba, ahol már úgy várták a Nagyságos Fejedelem kurucait, mint a zsidók a Messiást. Szívesen is fogadták Pintyét, ám emberei fosztogatni kezdtek, mire a lakosok fegyvert ragadtak, szétverték a betyárcsapatot, s annak vezére is életét vesztette az összecsapásban. A polgárok az eset tisztázása végett küldöttséget menesztettek Rákóczihoz, aki természetesen igazat adott a nagybányaiaknak, s az egyik helybeli ötvös, Ocsovai Dániel készítette el a fejedelem pecsétnyomóját.

Az Iza tiszai torkolatánál fekvő Máramarossziget a Magyar Királyság fa- és sóiparának az egyik központja volt. Egykor jogi akadémiával, református gimnáziummal és római katolikus piarista főgimnáziummal rendelkezett. A főtéren áll a Borromeo Szent Károly tiszteletére szentelt, 1775-re felépült, barokk stílusú római katolikus szentegyház, a jellegzetes, háromtornyú református templom, mely 1862-ben nyerte el jelenlegi formáját, az 1912–1913 folyamán közadakozásból felépült, négy toronnyal ékes, szecessziós volt kultúrpalota, s itt található egyik legjelentősebb képzőművészünk, Hollósy Simon szülőháza is, aki 1896-ban, szűkebb pátriájában hozta létre a modern magyar festészet kialakulásában óriási szerepet játszó nagybányai művésztelepet.

A történelmi Magyarország trianoni szétdarabolásakor Csehszlovákia ragadta el Máramaros északi részét, míg a déli területek (3568 négyzetkilométer) a megyeszékhellyel együtt román fennhatóság alá kerültek. 1938-ban, az első Csehszlovák Köztársaság haláltusája idején Kárpátalja (akkori hivatalos nevén Podkarpatszka Rusz) autonómiát kapott, s október 9-én megalakult annak első kormánya. A november 2-i első bécsi döntés eredményeként a terület délnyugati része visszakerült Magyarország kötelékébe, s Huszt vált Podkarpatszka Rusz fővárosává. 1939 februárjában az ukránofil Avgusztin Volosin lett az autonóm tartomány miniszterelnöke, aki betiltotta a magyar és ruszin nyelvű újságokat, feloszlatta a magyar és ruszin egyesületeket, bevezette az egypártrendszert, politikai ellenfeleit pedig a Dumen-havason kialakított koncentrációs táborba hurcoltatta. Bár még csehszlovák egységek is állomásoztak a területen, a jórészt galíciai ukrán önkéntesekből álló Szics-gárda vált az autonóm tartomány fő fegyveres erejévé. 1939. március 14-én kikiáltották Kárpát-Ukrajna függetlenségét, melyet viszont Magyarország nem ismert el, s másnap a honvédcsapatok támadásba lendültek, hogy visszafoglalják Kárpátalja északi és keleti részét. A katonai konfliktus legnagyobb ütközetére március 16-án, a Huszt előtti Vörösmezőn (Kraszne poljén) került sor, melyben katonáink súlyos vereséget mértek a Szics-gárdistákra. S két nap múlva, ugyancsak Máramarosban, Aknaszlatinánál került sor az utolsó összecsapásra a gárdisták egyik csapattestével, mely szintén a magyar fegyverek győzelmét hozta. Kárpát-Ukrajna felszámolása után a visszaszerzett máramarosi vidékeken – Huszt székhellyel – létrehozták a Máramarosi Közigazgatási Kirendeltséget.

A második bécsi döntést követően honvédségünk 1940. szeptember 5-én bevonult Máramarosszigetre (ez lett az első felszabadított észak-erdélyi város), ahol az előző napon a fosztogató, erőszakoskodó román katonák és felfegyverzett román civilek a magyar lakosságon töltötték ki a terület elvesztése miatti dühüket. Az addig Romániához tartozó máramarosi részeken alakult újjá a vármegye, melyhez Aknaszlatinát, Técsőt és Visket is visszacsatolták. A második világháború után viszont az addig csehszlovák uralom alá tartozó területek a Szovjetunió, majd ennek széthullása után Ukrajna kötelékébe kerültek, Románia pedig visszakapta a trianoni határtól délre eső részt. A romániai Máramaros megyének ma Nagybánya a fővárosa.

Lajos Mihály
Kárpátalja

Pin It on Pinterest

Share This