Szubotnyik

Régen azt hittem, a Szovjetunióval együtt a munkaszombat is megszűnik majd, de nem így történt. A lányom ugyan nem ismeri már azt a híres festményt, amelyen a proletariátus, a nagy forradalom vezére többedmagával, öltönyben (!) gerendát cipel a vállán ezen nevezetes alkalomból, de két évtizeddel a rendszerváltást követően még mindig megmozdul a szakállas emberke születésnapja, április 22. tájékán az ország, hogy egy napot, vagy legalábbis néhány órát a jobbára értelmetlen munkának szentelve ápolja a sok évtizedes hagyományt.

Bizonyára lesznek, akik felhorkannak, amiért értelmetlen munkának titulálom a nagy tavaszi rendcsinálást, ezért engedjék meg, hogy röviden kifejtsem a véleményemet: a rendért egész évben tenni kell. Üdvözlendő, hogy Mikola Azarov kormányfő minap észrevette, országa már-már fuldoklik a rengeteg szemétben, de arra nem tért ki, hogy miért az állami és önkormányzati alkalmazottaknak kell a saját szabadidejükben elvégezni azt, amit a miniszterelnök által irányított állam az év fennmaradó 364 napján elmulaszt megtenni?

Ennél is félelmetesebb, hogy a rendszer ugyanúgy működik, mint húsz vagy ötven évvel ezelőtt! Legalábbis én úgy képzelem, hogy Kijevben kiadták az ukázt a nagytakarításra, mire a megyék vezetői is parancsot adtak a járásoknak, a városoknak, azok irányítói meg mindenkinek, akire befolyással voltak, aki nem szaladt el. A költségvetési szféra ugyan jelentősen összezsugorodott az elmúlt két évtizedben, de még így is számos hivatalnok támasztotta kényszeredetten a szedett-vedett munkaeszközöket, fröcskölte kelletlenül a meszet az utcákon ahelyett, hogy hazament volna a családjához.

Beregszászi pillanatkép a (kényszer)munkáról: a hivatalnokok vezetőjük utasítására csoportképbe rendeződnek ásóstul, lapátostul, a főnök ügyetlen ujjaival már a fényképezőgép gombjaival babrál, amikor a jelenetet a közelből figyelő kóbor eb beballag a „képbe”, s megáll a „dolgozók” előtt, már-már pózol. A hivatalnokok kergetnék, hajtanák, hogy menjen már odébb, a gép látószögén kívülre, de a kutya nem mozdul, láthatóan élvezi a mókát, otthon érzi magát. Nem tudja a csekélyértelmű jószág, pedig örülnie kellene, hogy a kóbor állatok befogása nem tartozik a szubotnyikok hagyományos elfoglaltságai közé, mint ahogy például a zebrák felfestése, a közlekedési lámpák kijavítása, a kátyúk betömése és még annyi minden, amire a hétköznapokon senki sem figyel a városban, s ami mind fontosabb volna, mint például a göröngyös utcák kibicsaklott szegélyköveinek fehérre mázolása.

Egyébként úgy látom, hogy a hagyomány nagyon fontos, már-már döntő a munkaszombatok tekintetében. Különben nem ragaszkodnának az április végi időponthoz, nem erőltetnék a költségvetési dolgozók mozgósítását. Valakiknek még akkor is fontos a rögzült szovjet szokás, ha nyilvánvalóan rég értelmét veszítette, még akkor is, ha egy diktatúra teremtette hagyományról van szó, még akkor is, ha ezzel a haladó hagyományok meggyökeresedését akadályozzuk. Például Nagyszőlősön múlt szombaton Aczél László-emlékkonferenciát rendeztek, majd emléktáblát is avattak a neves oktatásügyi szakembernek, aki oly sokat tett Ugocsáért. A városvezetők közül azonban senki sem akadt, aki legalább a jelenlétével hozzájárult volna a rendezvény sikeréhez, hiszen vélhetően éppen a munkaszombatot vezényelték azokban az órákban, s ezzel talán öntudatlanul, de egy véreskezű diktátor emlékét ápolták.