A gyarmat neve: Podkarpatská Rus

A cseh író, Ivan Olbracht az 1930-as években többször is ellátogat a csehszlovák Kárpátaljára – akkori nevén a Podkarpatská Rus elnevezésű területre.

A helyi, elmaradott körülmények között élő lakosság iránti szimpátiája több kötetnyi anyag megírására készteti, melyben a helyiek iránti őszinte tisztelet megfogalmazása mellett ugyanakkor saját cseh nemzetét (illetve annak politika elitjét) is könyörtelen módon ostorozza a Ruszinszkóban fennálló állapotokért.

A Kárpátalja modern kori történetét irodalmi formában feldolgozó művek közül sorozatunk előző részeiben megismerkedhettünk Illés Béla Kárpáti rapszódia és Ivan Olbracht Kárpátaljai trilógia című műveivel. Illés Béla segítségével bepillantást nyerhettünk a Kárpátalját a Monarchia idején is jellemző etnikai sokszínűségébe, valamint az első világháború, a Tanácsköztársaság és az ezeket követő cseh berendezkedés első éveibe. Ivan Olbracht trilógiájára hagyatkoztunk akkor, amikor a csehszlovák uralom első másfél évtizedében követtük nyomon a régió – Podkarpatská Rus – két, talán leginkább meghatározó etnikumának, a ruszinoknak és a zsidóknak sorsát. De ugyanígy a cseh Ivan Olbracht kritikus tekintetével vettük szemügyre az első világháborút megelőző kárpátaljai magyar uralmat is.

Az alábbiakban pedig azt is látni fogjuk, hogy a cseh szerző a Magyar Királyság mellett nem kisebb vehemenciával ostorozza az új Csehszlovák Köztársaságot akkor, amikor számon kéri saját nemzetén Podkarpatská Rus és lakóinak kétségbeejtő helyzetét. Az Európa Kiadó gondozásában magyarul 1987-ben megjelent Kárpátaljai trilógia című kötet utolsó része, a Hegyek és századok című cikksorozat először 1935-ben jelent meg Ivan Olbracht tollából: ezen írásaiban a cseh író komoly vádakat fogalmaz meg a cseh uralommal szemben.

Az első világháborút követően a modern Csehszlovák Köztársasághoz kerülő Podkarpatská Rus számos tekintetben olyan lehetőségeket kapott a korabeli térség legdemokratikusabb országának részeként, amilyenekről korábban még csak nem is álmodhatott. Visszásságok természetesen már a cseh uralom kezdetén is jelentkeztek. A Kárpátalja 1919–2009 történelem, politika, kultúra című kötetben azt olvashatjuk, hogy nemzetgyűlési választásokra (szemben Csehszlovákia többi részével) egészen 1924-ig nem került sor Ruszinszkóban, „arra hivatkozva, hogy a rendkívül bonyolult helyzetben a magyar párti és bolsevikszimpatizáns erők kerülhetnek többségbe. A kormány 1920. május 20-i ülésén elhangzott, hogy Podkarpatszka Rusz még nem integrálódott kellőképpen a csehszlovák államba, ezért fokozott óvatosságra van szükség a választásokat és az autonómiát érintő kérdésekben.” (50. oldal)

Ami az autonómiát illeti, Kárpátalját voltaképpen kézi vezérléssel irányították, közvetlenül Prágából – annak ellenére, hogy formailag megvoltak az alkotmányos és nemzetközi jogi keretek az autonómiához. A Kárpátalja 1919–2009 történelem, politika, kultúra című kötetben annak szemléltetésére, hogy mennyire képmutató és elutasító volt Prága a ruszin autonómiát illetően, az alábbiakat olvashatjuk:

Az 1930-as évek első felében, amikor Ivan Olbracht több alkalommal is felkeresi a régiót, keserűen állapítja meg, hogy a magyar uralom korához képest kevés dolog változott jó irányban a térségben.

De hogyan sikerülhet gyarmatosítani több száz kilométerről ezt a vidéket? Hány ember kell és hány elég hozzá? És hogyan zajlik a folyamat?

A Kárpátalja 1919–2009 történelem, politika, kultúra című kötet Ivan Olbrachthoz hasonlóan „gyarmatosításról” ír a cseh uralom alatti Kárpátalja esetében: „a csehszlovák államnak nem állt érdekében a regionális egyenetlenségek felszámolása, sőt Kárpátaljával kapcsolatban inkább a gyarmati szemléletet tanusított. […] A gyarmatosító állami politika a gazdaság minden területén megmutatkozott. Hétköznapi jelenség volt a spekuláció, a természeti kincsek elpazarlása, szétlopkodása (főként a fakitermelés tekintetében), egyenlőtlen tarifarendszer alkalmazása, a nyersanyagárak mesterségesen alacsony szinten tartása stb.” (54–55. oldal)

Ivan Olbracht a kárpátaljai magyar és a cseh (gyarmati) uralom összehasonlítása kapcsán nem habozik a statisztika fegyverét is előrántani:

A számsorokat nézegetve azonban maga Ivan Olbracht is olyan következtetésre kénytelen jutni, hogy amennyiben a magyar uralom sikertelen volt a térség asszimilációját illetően, a cseh már eleve kudarcra van ítélve. Az alábbiakban Olbracht ismét azt az Egán Edét hozza fel példának, akivel cikksorozatunk előző részében már találkozhattunk (s akinek neve a kötet fordításában végig következetesen Egan Ede):

Ki tehát az a 35000 cseh csinovnyik, akikre ez a lehetetlen feladat hárul?

Kár lenne persze tagadni, hogy pozitív fejleményekkel nem járt a cseh uralom Kárpátalján. Az persze kétségtelen, hogy Prága nem önzetlenül hozta ezeket az újításokat és fejlesztéseket. A Kárpátalja 1919–2009 történelem, politika, kultúra című kötetben az alábbiakat olvashatjuk: „A gazdaságfejlődés nehézségei ellenére a demokratikus államberendezkedés hatásai egyre nyilvánvalóbban megmutatkoztak. Kárpátalján a legnagyobb hatása éppen az agrárreformnak volt.” (55. oldal)

Kicsivel később ugyanitt azonban némi kritikát is találhatunk a kérdéssel kapcsolatban: „Azonban a csehszlovák állam ezt a kérdést kárpátaljai viszonylatban meglehetősen felemás módon kezelte, mivel elsősorban a cseh nagybirtokosok érdekeit védte.” (56. oldal). Még később erre bukkanunk: „Az agrárreform célkitűzései között is fontos szerepet foglalt el a földnélküliek földhöz juttatása. Ugyanakkor a kárpátaljai termőföldterületnek mindössze 24%-át érintette a földreform valamilyen formában.” (57. oldal)

Az agrárreform ugyanakkor a cseh központosító politika kezében is eszköz volt: „A földreform egyik lényeges eleme volt az ún. kolonizáció – a többségi [jobbára cseh] képviselőinek államilag szervezett, nemzetpolitikai célzatú betelepítése a kisebbség, adott esetben a magyarok által lakott területekre. Csehszlovákiában a telepítések 1921 nyarán kezdődtek el. Az etnikai viszonyok megváltoztatásának szándékán túl a telepítéspolitikában meghatározó szerepet játszottak a katonai szempontok is. A kolonisták három csoportba sorolhatók: az országban élő, önként jelentkező csehek, szlovákok, morvák, ruszinok; repatriáns (külföldről hazatelepülő) szlovákok és csehek; valamint a legionáriusok A legionáriusok az első világháború idején az antant kötelékében harcoló csehszlovák katonai egységek tagjai voltak.” (56. oldal)

„Nagy számú hivatalnokot irányítottak Kárpátaljára Csehországból. A közigazgatásban kizárólag a cseh nyelvet használták, ami a lakosság nemtetszését váltota ki. A sajtóban közölt hírek szerint a postahivatalokban és a távírdákban 109 ruszin, 306 ‘csehszlovák’ (50 szlovák, s többi cseh) és 48 egyéb nemzetiségű képviselője dolgozott. A pénzügyi szervezetnél mindössze 41 ruszint és 1279 egyéb nemzetiségű (köztük 1182 cseh és 10 szlovák) személyt alkalmaztak. A 2262 kárpátaljai állami hivatalnok között csak 301 ruszin volt. Akkor sem javult lényegesen a helyzet, amikor a ruszin fiatalok egyre nagyobb számban szereztek diplomát a közép- és felsőfokú tanintézetekben. Belőlük rekrutálódott a heyli értelmiség új rétege.” (51. oldal)

A helyi – ekkor még csak formálódó – értelmiséggel való konfliktust vizionálja Olbracht az alábbiakban:

A konfliktus – az ismert világtörténelmi események, Csehszlovákia felbomlása és a világháború miatt – elmarad. Arról nem is szólva, hogy a ruszin értelmiség pár év alatt még nem érett meg a konfliktusra: kevesen vannak, erőtlenek is.

Podkarpatská Rus városaiban – Ungvár, Munkács, Beregszász viselte e rangot a csehszlovák időkben – utóbbi 1923-tól csak nagyközség – hiába keresi Olbracht a ruszinokat.

A cseh (és az azt megelőző magyar) gyarmatosítás leginkább a városokban érvényesülhet, de furcsamód a vidék nagyobb településein is lámpással kell keresni a ruszin elemet:

A folytatásból az derül majd ki, hol – és milyen körülmények közt – találja meg a lakosság döntő többségét alkotó ruszinokat a cseh Ivan Olbracht a két világháború közti Kárpátalján.