Helységnévtáblák, vádak és egyéb huncutságok

Kicsit szomorúan olvastam minapi a Kampány határok nélkül című írásomhoz fűzött olvasói kommentárokat.

Azoknak, akik reagáltak rá, egyértelműen nem tetszett az írás. Több ismerős névvel találkoztam a beírogatóké között, főleg olyanokéval, akik az elmúlt jó egy évben gyűjtött tapasztalataim alapján egyetlen alkalmat sem mulasztanak el, hogy bírálhassák a KMKSZ-t. Ez természetesen szívük joga, s nem is szeretném magamra vállalni a fogadatlan prókátor szerepét. Tapasztalataim szerint az ilyesmi úgysem segít. Néhány kérdést azonban fontosnak tartanék tisztázni annak érdekében, hogy a Kárpátalja.ma megmaradhasson az egész kárpátaljai magyarság portáljának – lehetőség szerint pártállásra való tekintet nélkül –, illetve mert úgy érzem, hogy a portál olvasóközönségének az a hallgatag része, amely – talán egyetértve a cikkemmel, talán nem – nem tartotta szükségesnek a reagálást, ezekből a kommentárokból esetleg téves következtetéseket vonhat le.
Kezdeném mindjárt azzal, hogy a szóban forgó írást nem tudósításnak szántam Szávay István Jobbikos országgyűlési képviselő kárpátaljai látogatásáról, sem a gecsei lekvárfőző fesztiválról, sem a borzsovai táblaavató rendezvényről nem állt szándékomban beszámolni. Ebből következően írásomban nem azért idéztem két ukrán portál tudósítását is ezekről az eseményekről, hogy félretájékoztassam az olvasót, amint azt az egyik kommentár a szememre veti, hanem kizárólag azért, hogy szemléltessem, milyen visszhangja van a magyar honatya szereplésének az ukrán sajtóban, milyen információ, s miként jut el rólunk magyarokról a kárpátaljai ukrán olvasóhoz. Így érthetően nem volt célom teljes képet adni a két szóban forgó rendezvényről, sem belefolyni abba a vitába, vajon akadályozza-e a KMKSZ a rovásírásos helységnévtáblák kihelyezését Kárpátalján vagy sem. Összefoglalva: nem Szávay mondandójának tartalmát vizsgáltam – erre később még visszatérek –, hanem itteni szereplésének célját és hatását.
Ugyancsak szememre vetik, miszerint kimaradt a cikkből, hogy a gecsei rendezvényen jelen volt Tilky Attila fideszes országgyűlési képviselő is. Látnunk kell azonban, hogy míg Tilky kárpátaljai szereplését meg sem említik az ukrán újságírók, a radikális Jobbikot kiemelten „kezelik”, s éppen erre szerettem volna felhívni a figyelmet.
Mint arra írásomban is utaltam, vannak helyzetek, amikor az igazságot ki kell mondani, s vállalni kell a következményeket, de nem feledhetjük, hogy ennek mindig ára van. Ezt az árat azonban jellemzően nem a politikusok fizetik meg, hanem a lakosság, esetünkben mi, kárpátaljai magyarok. Vegyük például az Ungváron márciusban, nemzeti ünnepünkön magyar gyerekeket ért inzultusokat. Nehéz feledni, hogy vétlenek szenvedték meg az ukrán nacionalista elemek akcióit – a sajtóbeszámolókból ítélve kárpátaljai és anyaországi magyarok egyaránt voltak közöttük. Ma politikai meggyőződéstől függetlenül konstatálhatjuk a szomorú tényt: sem a magyar diplomaták fellépése, sem a Jobbik dörgedelmei nem segítettek, a tettesek máig nem kerültek elő. Bebizonyosodott, hogy nincs hatásos eszköz a szélsőségesek megfékezésére. Talán túlzás azt kérni ennek tudatában a közszereplőktől, hogy különös gonddal mérlegeljék szavaikat és tetteiket?
Mindezt azért tartottam fontosnak még egyszer hangsúlyozni, mert elengedhetetlen, hogy a politikai megosztottságon legalább időnként felülemelkedve ki tudjuk alakítani az egyetértés egyfajta nemzeti minimumát, amely nem képezheti a megszokott torzsalkodás, a hétköznapi sárdobálás tárgyát. (Ha valaki ezt idealista hülyeségnek tartja, ám legyen – vállalom.) Szerintem a kárpátaljai magyar közösség megóvása a szélsőségesek támadásaitól ebbe a kategóriába tartozik. Nem vághatjuk magunk alatt a fát azzal, hogy mindent kizárólag a KMKSZ–UMDSZ szembenállás, vagy a közelgő magyar parlamenti választások tétjének szemüvegén át nézünk. Tudnunk kell meghúzni a határt, hogy meddig mehetünk el e tekintetben. Jusson eszünkbe, hogy március 16-án az ukrán nacionalisták már Beregszászban meneteltek, vagyis többé senki sem érezheti magát biztonságban. És a magyarországi választási kampány még csak most kezdődik…
Ennyit az elvekről. Most következzék a rovástáblák ügyére, és az írásomhoz mellékelt kommentárok tartalmi részére vonatkozó véleményem. Ha úgy tetszik, én itt húzom meg a határt, s azt szeretném, ha a fentiekkel kapcsolatban nem volna vita többé közöttünk, míg az eztán következőkben bátran állok azok rendelkezésére, akik vitázni akarnak, hiszen minden vélemény, így az enyém is szubjektív.
Ami azt illeti, hogy akadályozza-e a KMKSZ a rovástáblák állítását, s ha igen, akkor miért, azzal kapcsolatban konkrét tények hiányában továbbra is csak találgathatunk. De ha belegondolunk, azért furcsa, vajon miként akadályozhatná a szövetség a Jobbikot bármiben is, hiszen nem hatóság, nincs engedélyezési joga. A magyar helységnévtáblák felállítására a helyi önkormányzatoknak kellett rábólintaniuk, aminthogy az ő hatáskörük a rovástáblák kihelyezésének engedélyezése is. A KMKSZ-nek ezen kívül már csak azért sem lehet sok befolyása a szóban forgó falusi-városi önkormányzatokra, hiszen a tanácselnökök köztudottan szinte kivétel nélkül a hatalompárt és az UMDSZ jelöltjei. Miután pedig úgy tűnik, hogy a Jobbik előszeretettel bonyolítja táblaavató akcióit az ugyancsak hatalompárti UMDSZ-szel karöltve, legalábbis furcsa, hogy a KMKSZ-t vádolja a folyamat akadályozásával.
Más kérdés, hogy a kárpátaljai érdekvédelmi szervezet nyilván nem felhőtlenül boldog ezektől az akcióktól, hiszen egyrészt a Jobbik korábban még úton-útfélen hangoztatta, hogy a KMKSZ-t tekinti szövetségesének, másrészt nem teljesen alaptalanul érezheti úgy, hogy rátelepedtek eddigi munkájára, kisajátítják azt. Tény ugyanis, hogy a legtöbb kárpátaljai magyarlakta település elől ilyen-olyan indokkal már évekkel ezelőtt eltávolították a magyar helységnévtáblákat, de a hiányt napjainkra a legtöbb helyen a KMKSZ kezdeményezésének és a magyar állam támogatásának köszönhetően sikerült pótolni.
Miután az UMDSZ hatalompárt, az lenne a logikus és tisztességes – legalábbis szerintem –, ha az általuk vagy közbenjárásukra helyreállított hivatalos közúti helységnévtáblákra szerelhetnék most fel rovástábláikat a Jobbikosok. Ez azonban lehetetlen, mivel mára csak elvétve maradt a helyén néhány ilyen tábla a megyében. Nem nehéz kitalálni, hogy a hivatalos táblák hűlt helyével szemben a Jobbik és az UMDSZ miért részesítik előnyben a KMKSZ által a településeknek adományozott tetszetősebb táblákat. Például sokkal jobban mutatnak a fotókon és a híradóban, mint a jelenlegi ukrán-román (?) nyelvűek.
Így azonban a Jobbik tulajdonképpen nemegyszer azzal az ukrajnai hatalompárttal szövetséges UMDSZ-szel, és azokkal a hatalompárti polgármesterekkel működik együtt, akik tétlenségük miatt legalább részben maguk is ludasok abban, hogy anyaországi támogatásból kellett magyar helységnévtáblákat állítani Kárpátalján, holott az az ukrán állam, a helyhatóságok feladata lett volna. Az már csak hab a tortán, hogy az UMDSZ egyébként hagyományosan éppen azokkal a magyarországi baloldali és liberális pártokkal áll szövetségben, amelyeket a Jobbik rendszeresen kárhoztat.
Egyszóval nem kell elfogult KMKSZ-esnek lenni ahhoz, hogy az ember észrevegye: kilóg a lóláb. A Jobbikot nyilvánvalóan csak az kényszerítheti az MSZP-vel barátkozó UMDSZ karjaiba, hogy kárpátaljai magyar szavazatokra számít a jövő évi parlamenti választásokon. Voksokra viszont csak úgy tehet szert, ha szembehelyezkedik a KMKSZ-szel, amely hagyományosan a nemzeti érzelműek gyűjtőszervezetének számít, de szövetségesének, partnerének a Jobbik helyett inkább a hozzá ideológiailag közelebb álló Fidesz-KDNP-t tekinti.
Ezzel együtt is nehéz azonban megmagyarázni Szávay Istvánnak azt a Facebook-bejegyzését, melyet Mi a baja a KMKSZ-nek a kárpátaljai rovástáblákkal? címmel a Jobbikhoz közel álló alfahir.hu is közölt, s amelyben a honatya azt írja egyebek mellett: „több KMKSZ-es alapszervezeti vezető egybehangzóan állítja ugyanis, hogy a KMKSZ országos elnöksége kérte őket, hogy lépjenek fel a rovástábla-állításokkal szemben”. Hozzáteszi: „Az eredeti terv állítólag nem ez volt, hanem még a meglévő táblákat is le akarták szedetni, azzal az ürüggyel, hogy azokat a KMKSZ által állított magyar nyelvű táblákra szerelték fel”.
A szerző információinak hitelességéről és tendenciózusságáról azonban sokat elárul az ugyancsak általa megírt guti példa: „Ennél is csúnyább, ami Gut községből jutott vissza a Jobbikhoz. Felháborodott szimpatizánsunk szerint Sin József, a KMKSZ Beregszászi Középszintű Szervezetének elnöke, a KMKSZ országos elnökségének tagja megpróbálta megakadályozni Gut képviselő-testületének rovástábla-állításra vonatkozó szándékát. Miután a testület mégis az avatás mellett döntött, Sin úr nyomás alá helyezte a polgármestert, hogy személye és szervezete jóindulatának megőrzése érdekében (magyarul, hogy ne essen el az egyébként nem túl módos falu különböző támogatásoktól) vonják vissza táblaállítási szándékukat. A település derék előjárója azonban továbbra is ellenállt, bár a szükséges forrás a falu részéről még nem áll rendelkezésre, a testület határozata továbbra is érvényben van”. Sajnos a „felháborodott szimpatizáns” a jelek szerint „elfelejtette” tájékoztatni Szávay urat, hogy a falu vezetője (akit egy ukrán párt színeiben választottak meg), az a bizonyos „derék előjáró”, ugyanaz a személy, aki a helyi UMDSZ-esekkel karöltve már évek óta akadályozza a régió egyik legnagyobb hagyományőrző ünnepségének, a Guti Pünkösdi Napoknak a megrendezését a falu központjában – ki nem mondva, de köztudottan – csak azért, mert annak szervezője a KMKSZ. Arról nem is beszélve, hogy a kárpátaljai valóságot ismerve mennyire valószerűtlen az állítás, miszerint Sin József az ellenzéki KMKSZ képviselőjeként nyomást tudna gyakorolni egy falu vezetőjére. A legmulatságosabb mégis az, hogy információink szerint Guton a KMKSZ eleve nem állított helységnévtáblát, vagyis nincs oka ellenezni a rovástáblák kihelyezését.
Visszakanyarodva ezen írás kiindulópontjához, a Kampány határok nélkül című cikkhez, érdemes megemlíteni, hogy kik kommentálták azt többek között. A reflektálók között találjuk például Kovács Dezsőt, aki nem más, mint Kovács Béla Jobbikos EP-képviselő beregszászi irodavezetője, aki azonban nem tartotta szükségesnek közölni kritikus hangvételű bejegyzése olvasóival, hogy tulajdonképpen a feletteseit védi. Hozzá hasonlóan ugyancsak gyakori kommentátora a magyar vonatkozású írásoknak, s rendszeres bírálója a KMKSZ-nek Sütő Lajos, aki az UMDSZ színeiben lett polgármester Beregújfaluban. A tegnap esti állás szerint az összesen négy „kommentelő” fele tehát majdhogynem „hivatalból” nem szíveli a KMKSZ-t, amely azért sok mindent megmagyaráz.

P. S. Az írás végére értem már, amikor értesültem róla, hogy Szávay István arra méltatta előző jegyzetemet, hogy személyesen reagáljon arra. Legtöbb állítására nem kívánok válaszolni, hiszen neki is joga van a maga véleményéhez, miközben politikusként aligha lehet meggyőzni őt bármiről is.
Egyetlen kitételét idézném fel csupán e helyütt a rovásírásos táblákkal kapcsolatos korábbi Facebook-bejegyzésével kapcsolatban: „Írásom célja épp az volt, hogy jelezzem, nem tartom elfogadhatónak egymással normális kapcsolatokat ápoló szervezetek részéről a rovástáblákkal kapcsolatos KMKSZ-es hozzáállást. Nem véletlenül fejeztem be békülékeny, jobbot nyújtó hangnemben mondandómat, ezt persze nyilván nem idézi a szerző, hanem éppen ennek ürügyén támad minősített módon minket”. Kedves Szávay Úr! Ugyan hol szoktak úgy jobbot nyújtani valakinek, hogy előbb pocskondiázzák az illetőt? S ha mégis így tesz, miért háborodik fel azon, hogy a fogadjisten nem különbözik az adjonistentől? Azt hiszem, egyetértésre csak akkor számíthatunk – és ezt, megvallom, magamra nézvést is fontosnak tartom –, ha kevesebb jelzőt, dörgedelmet és több empátiát tanúsítunk a párbeszéd során.