Importszigor Moszkvából

Nem nehéz belátni, hogy a végét járó hét legjelentősebb belpolitikai eseménye a kijevi Legfelsőbb Tanács által csütörtökön elfogadott öt törvény volt.

Ezek különféle kacifántos címekkel jelentek meg, ám a lényegük mégiscsak az, hogy korlátozzák a gyülekezési és a szólásszabadságot, illetve jelentős mértékben szigorítják a vonatkozó szabályozás megszegéséért kiróható büntetési tételeket, némelykor mindjárt büntetőjogi felelősségre vonást helyezve kilátásba, ahogyan azt például a rágalmazás esetében tapasztalhatjuk.

Az aktuális hírek szintjén a legtöbbet talán azzal foglalkoztunk ezekben a napokban, hogy a parlamentben milyen látványos paródiáját adták elő a hatalompárti honatyák a képviseleti demokráciának, amikor az előzetes vitát és az ellenzéket mellőzve, egyszerű kézfelemeléssel döntöttek eme fontos kérdésekben, s ha hihetünk a beszámolóknak, eközben a szavazatszámlálásra sem fektettek különösebben nagy hangsúlyt. Csakhogy a Radában a cirkusz nem újdonság, s ha most csupán annyi történt volna, hogy a képviselők új „műsorral” állnak elő a szórakoztatásunkra, a híradósokon kívül aligha hoztak volna bárkit lázba. Jól érzékelhető azonban, hogy a „csütörtöki törvényekkel” egy újabb mérföldkőhöz érkezett el az ukrán politikai élet, a társadalom.

Egyes elemzők már közvetlenül Vlagyimir Putyin orosz és Viktor Janukovics ukrán elnök legutóbbi moszkvai találkozója után (amelyen az orosz hitelt és a gázár-csökkentést bejelentették) megjósolták, hogy a Janukovics-rezsim nemcsak pénzt kaphat az oroszoktól, de leckét is a polgári engedetlenség megnyilvánulásaival szemben kevésbé toleráns moszkvai politizálási stílusból, s lám, nekik lett igazuk. A mostani jogszabályokat ugyanis egyértelműen válasznak – méghozzá kemény és újszerű válasznak – szánta a kijevi hatalom az ellenzéki tüntetésekre és egyéb tiltakozó akciókra, amelyek immár második hónapja keserítik az életét az európai integrációról való tulajdonképpeni lemondás miatt.

Vegyük például azt a rendelkezést, amelynek értelmében a Belügyminisztériummal való egyeztetés nélkül közlekedő több mint öt járműből álló menetoszlopok mostantól az adózatlan minimálbér 40–50-szeresének megfelelő bírsággal, vagy a járművezetői engedély 1-2 évre történő bevonásával, a közlekedési eszköz elkobzásával büntethetők. Ezzel a normával igyekszik meggátolni a hatalom az úgynevezett AvtoMajdan továbbélését, felszámolni azokat az autós karavánokat, amelyek afféle gyorsreagálású egységekként a legváratlanabb helyeken tudnak rövid időn belül felbukkanni, s viszonylag szerény létszám esetén is látványos tiltakozó akciót szervezni.

Nyilvánvalóan az sem véletlen, hogy a hatalom megpróbálja rátenni a kezét az internetre. A világháló ugyanis korunk köztudottan leghatásosabb tömegkommunikációs eszköze, s egyben az ukrajnai kormányellenes hangulatok szítója, a hatalomellenes megmozdulások szervezésének fontos kelléke. Anélkül, hogy belemennénk az új szabályozás finomságaiba, általánosságban elmondható, hogy mostantól az államfő felügyelete alatt álló hatóság szükség esetén gyakorlatilag bármely állami hírügynökségként nem bejegyzett hírportál vagy egyéb, saját híreket közlő honlap elérhetőségét letilthatja az internetes szolgáltatóknál.

A szólásszabadság megnyirbálásának kormánypárti művére azonban kétségtelenül a rágalmazás tényállásának már említett újraszabályozása teszi fel a koronát. Mint ismeretes, országunkban évekkel ezelőtt a rágalmazást büntetőjogi kategóriából az adminisztratív szabálysértések körébe helyezték át. Nos, az ukrán demokrácia most odáig „fejlődött”, hogy a Büntetőtörvénykönyvet kiegészítették a sokak által máris félve emlegetett 1511. paragrafussal, amely a „szándékosan téves információk tudatos terjesztését”, „melyek egy másik személy becsületét és méltóságát sértik” (tehát a rágalmazást), az adózatlan minimálbér legfeljebb 50-szeresének megfelelő birság, esetleg maximum 200 órányi közmunka, vagy legfeljebb egy év javítómunkával rendeli büntetni. Ha a vád „tömegtájékoztatási eszközökön vagy az interneten keresztül nyilvánosságra hozott alkotásokban, valamint a korábban rágalmazásért már elítélt személy által elkövetett rágalmazás”, büntetésként az adózatlan minimálbér 50–300-szorosának megfelelő bírság, vagy 150–240 óra közmunka, esetleg egy év javítómunka szabható ki. Végül, ha a rágalmazás súlyos, vagy különösen súlyos bűncselekményben, például korrupcióban való vétkesség vádjával is társul, a büntetési tétel két évig terjedő javítómunka vagy szabadságkorlátozás is lehet. Képzelhető, milyen mértékben csökkennek mostantól a sajtóban a hivatalnokokkal kapcsolatos korrupciós vádak.

Hasonlóan „célirányos” munkát végeztek a jogalkotók a békés demonstrációk megregulázásának érdekében is. Így például az Adminisztratív Jogsértési Törvénykönyv a korábbiaknál sokkal szigorúbban rendeli büntetni a demonstráció „rendjének” megsértését, amiért mostantól bírság mellett 10 napig terjedő adminisztratív elzárás is kiszabható. Ezután az adózatlan minimálbér 150–200-szorosának megfelelő bírság, vagy legfeljebb 15 nap adminisztratív elzárás szabható ki a gyűléseken, tüntetéseken, utcai felvonulásokon az adott személy azonosítását megnehezítő álarcban, sisakban, sálban vagy sapkában való részvételért. De nemcsak a tüntetőkre nehezedő nyomás fokozódik, hanem mindazokra rájár majd a rúd, akik ilyen vagy olyan módon, például járművek biztosításával hozzájárulnak egy „a megállapított rend megsértésével” lefolyó demonstráció megszervezéséhez.

Még sokáig folytathatnánk a jogszabályokban megjelenő újabb büntetendő tényállások és megszigorodott büntetési tételek felsorolását. Külön írást érdemelnének azok az egyéb törvénymódosítások is, melyek célját úgy lehetne összefoglalni, mint az állam igyekezetét mindinkább ellenőrzése alá vonni a civil szférát, illetve minden olyan tevékenységet és területet, amelyek a hatalmat veszélyeztethetik. Egyetlen példa ez utóbbiakra. Mostantól SIM-kártya vásárlásakor a mobiltelefon-szolgáltatóknak szerződést kell kötniük ügyfeleikkel, a polgárok pedig kötelesek lesznek megadni a személyi adataikat. Így idővel egyre több telefonszám válik személyhez köthetővé, aminek egyik nagy előnye a hatóságok szempontjából az, hogy megkönnyíti a lehallgatást.

Néhány elemző úgy látja, hogy Viktor Janukovicsnak és pártjának ezekkel az intézkedéseikkel bizonyos vonatkozásokban nemcsak az orosz Nagy Testvéren sikerült túltenni a demokrácia visszaszorítása terén, de az északi szomszédon, Belaruszon is. Ám a német külügyminiszter, Frank-Walter Steinmeier hiába nevezte az ukrán elnök új kurzusát zsákutcának, ha egyszer Janukovicsnak egyelőre esze ágában sincs kihátrálni abból. Oroszország nemzetközi támogatásával és az orosz hitel birtokában nem is várható, hogy a 2015-ös elnökválasztásig bármi ennek a zsákutcának az elhagyására késztesse – hacsak az ukrán lakosság nem szánja rá magát a rendszerváltásra.

A kérdés tehát most az, hogy a janukovicsi demokráciadiéta elegendő lesz-e ahhoz, hogy elérje az ukrán polgárok ingerküszöbét, s az utcára szólítva őket egy a 2004-2005-ös narancsos forradalomhoz hasonló parlamenten kívüli rendszerváltás kiváltója legyen, avagy a „nép” hallgatni fog, a hatalom pedig az új törvényi szabályozás biztosította többletlehetőségek birtokában fokozatosan megöli az országban a demokrácia maradékát is.