Ismerjük meg Gara Katalint, Magyarország Ungvári Főkonzulátusának vezető konzulját

Mindig is felnéztem azokra a nőkre, akik egyszerre töltik be a szerető feleség, a csodálatos édesanya és a kiváló szakember szerepét. Gara Katalin konzul asszony személyében pont egy ilyen embert ismerhettem meg. Elöljáróban annyit elmondhatunk róla, hogy hihetetlenül pozitív, életenergiával teli nő, aki még a leendő menyeinek is nagyszerű anyósa szeretne lenni. Ismerjük meg őt közelebbről!

– Meséljen a kezdetekről, a gyerekkoráról, tanulmányairól!
– Budapesten születtem, és ott is nőttem fel. Annyira városi gyerek vagyok, hogy – bár nagyon szeretem a természetet – 26 évesen láttam először közelről tehenet. Ezért is élvezem nagyon, hogy akármerre járok itt, Kárpátalján, délutánonként még szinte mindenütt elindul a csorda, és mintha csak megállt volna az idő, szépen hazabandukolnak a „lányok”. Tisztelem nagyon azokat, akik folytatják a hagyományokat, és keményen dolgoznak azért, hogy megmaradjon a Vidék…
Gyermekkoromban sok mindennek készültem: orvosnak meg kormányzónak, mindenképpen vagy a világot szerettem volna megmenteni, vagy emberekkel szerettem volna foglalkozni, de leginkább egyszerre mindkettőt. Ennek első lépéseként tanár lettem, amit nagyon szerettem, majd néhány év tanítás után gyermekkori álmom valósult meg azzal, hogy diplomataként folytathattam a pályámat. A tanári diploma mellé aztán a nemzetközi tanulmányok szakon is szereztem magiszteri végzettséget.

– Diplomataként hol teljesített szolgálatot?
– A külügyminisztériumban, az ott töltött lassan 17 év alatt sokféle feladatom volt már, külszolgálaton pedig Ungvár immár a negyedik állomáshelyem Belgrád, Szabadka és Beregszász után, de néhány hónapig Csíkszeredában is volt szerencsém dolgozni. Kis túlzással azt mondhatjuk, hogy bár három idegen országban éltem, mégsem éltem a történelmi Magyarország határain kívül. Vonzanak a távoli helyek, a másféle kultúrák is, jártam sokfelé a világban, de igazán otthon a Kárpát-medencében érzem magam. Ideköt minden, és bár élvezem az utazást, a bábeli zűrzavart, a színes sokféleséget, néhány hét után hazahúz a szívem.

– Meséljen a családjáról! Három fiúgyermek büszke édesanyjaként nem kevés feladat hárul Önre.
– Amikor a családomra gondolok, az első, ami eszembe jut, az a hála, hogy teljesülhetett az álmom a nagycsaládról, és hogy fiatalon lehettem anyuka, mert így mostanra három egyetemista fiú édesanyjaként lelkesen tudnék mesélni akár órákon át! Ne aggódjon, nem fogok! Bár nem meglepő módon nagyon büszke vagyok a három, 190 centis „kisfiamra”: Levente, aki most épp néptánctáborban van Erdélyben, építészként végez hamarosan a Műszaki Egyetemen. Vicces volt számomra, amikor a munkám során az ügyfelekkel beszélgetve kiderült, hogy errefelé rengeteg az „építész”, ami itt egész mást jelent, mint Magyarországon.
Középső fiam, Bendegúz történelem szakot végzett, mostanáig versenyszerűen kosárlabdázott, és szobrásznak készül. Harmadéves lesz a Képzőművészeti Egyetemen.
A legkisebb fiam, Kadosa faipari technikus lett – ami magyarul asztalost jelent –, de alkalmazott matematikusnak készül, az ELTE matematika szakára jár, és intenzíven tanul japánul.
Három varázslatos világ. Az igazi kihívás pedig leginkább az, hogy a munka és a magánélet egyensúlyát megtaláljam, hiszen ők is, a férjem is Budapesten élnek, én pedig Kárpátalján. Azért igyekszem helyt állni.

– Ennyi elfoglaltság mellett félve kérdezem meg, mit csinál szabadidejében? Hogyan kapcsolódik ki?
– Az életem jelentős részét a munka tölti ki, hiszen a főkonzulátuson sok a feladat. Az igazi kikapcsolódást, feltöltődést pedig a család, a barátok és az otthon jelenti. Vagyis minden, ami hozzájuk köthető: ha együtt vagyunk, rengeteget nevetünk, beszélgetünk, társasjátékozunk, kirándulunk, táncolunk, de – bár mostanában ritkán jutok hozzá – szeretek nagyon színházba menni vagy filmet nézni, olvasni, tanulni, a kertben ügyködni… Időnként bizony komoly feladat egy-egy otthon, a kertben átdolgozott nap után „konzul asszonyos” kezet varázsolni magamnak!

– Azt mondja, szeret tanulni. Ez az ön esetében mit jelent?
– Valóban szeretek tanulni, és szinte folyamatosan tanulok is, mert a munkámhoz is szükséges, aztán pedig rengeteg minden érdekel. Legjobban talán a pszichológia, az ember maga, úgyhogy a Károli Gáspár Református Egyetem Pszichológiai Intézetében is szereztem diplomát. Ez persze egyelőre hobbi, de az a tudás, amit az önismeret- és személyiségfejlesztés, a stresszkezelés stb. terén szereztem, hasznos lehet a munkámban is.

– Ön egy végtelenül kedves, csinos, törékeny nő. Mennyire szigorú vezetőként?
– Attól függ, kit kérdez! Itt a főkonzulátuson remek kollégákkal dolgozom, mindenki profi, tudja a dolgát, nemigen van szükség bármiféle szigorra. Persze, ha érzem a felelősséget, akkor, ha kell, tudok szigorú lenni, akár a munkáról, akár a gyereknevelésről, akármiről van is szó, de a szigorúság szerintem érdekes fogalom. Mert talán közhely, de az életem minden területén azt tapasztaltam, hogy a szeretet a legnagyobb erő, és a kommunikáció, az odafigyelés a kulcs. Ahogy a közmondás tartja, egy kanál mézzel több legyet lehet fogni, mint egy hordó ecettel… Elismeréssel, szép szóval és kéréssel többre megy az ember, mint erővel és vasszigorral. Ha valamit meg kell csinálni, azt úgyis megcsináljuk, akkor meg inkább csináljuk jókedvűen, mosolyogva, egymást segítve. A fölösleges köröket viszont nem szeretem. Ahhoz rövid az élet, hogy fölösleges dolgokra fecséreljük. Oscar Wilde-ot olvastam mostanában, és megfontolandónak tartom azt az egyszerűen megfogalmazott gondolatát, hogy „Az élet a legritkább dolog a világon, mert a legtöbb ember csak létezik és kész”. Pedig élni jó; időt, figyelmet fordítva a valóban értékes dolgokra, harmóniában lenni saját magunkkal és a természettel, és fejlődni, megváltoztatni magunkban is mindazt, ami akadályoz, hiszen „Egy élet sincs tönkretéve, csak az, melynek a fejlődését megállítják.”

– Milyen tervei vannak a jövőre nézve?
– Hogy mit szeretnék még elérni? Semmi különös célom nincs. Egyszerűen szeretném meglátni a lehetőségeket, és jól csinálni, amit éppen csinálok, otthon és a munkámban is. Szeretnék jó gyerek, jó feleség, jó anya, jó barát, jó szakember, tucatnyi unoka jó nagymamája és három fiatal hölgy kedvenc anyósa lenni. Azonkívül nem akarom feladni a gyerekkori elképzelésemet sem, és nem félve a változástól, a saját utamat járva, a saját eszközeimmel, ha nem is megváltani, de megváltoztatni, egy kicsit szebbé, jobbá tenni a világot. Nemsokára lejár a megbízatásom, és három és fél év után elbúcsúzom Kárpátaljától, de rengeteg élményt, tapasztalatot, emléket viszek magammal. Sokat tanultam, sok muníciót kaptam az itteni emberektől is. Emberségről, a hétköznapi dolgokról, a munka tiszteletéről, a jég hátán is megélésről… Hogy csak a két legutóbbit említsem: mióta egy csupa mosoly homoki házaspárral beszélgettem, másként gondolok az aratásra az ideihez hasonló esős időben, illetve azt tervezem, hogy kipróbálom azt a csemegeuborka-receptet, amit egy kedves kisgejőci asszonytól tanultam…

– Köszönöm a tartalmas beszélgetést. Isten gazdag áldását kívánom életére!

Bocskor Zita
Kárpátalja.ma