Kopogtató: halottaink

Lélekszaggató fájdalommal kelni. Bízni abban, hogy csak egy rossz álom volt, miközben öntudatra ébredésed minden másodpercében egyre tisztábban érzed, ahogy ólomsúlyával végigkúszik a testeden és maga alá gyűr a gyász.
A temetés után még hetekig hallod a koporsó leszögelését, a lezúduló rögök tompa, egyenletes morajlását. Nézed a sírhantot, láttad, ahogy eltemetik, mégsem akarod elhinni, ép ésszel nem lehet felfogni, hogy az ő teste fekszik odalent.

Valaki vagy valami elvégzi a napi teendőket. Elmegy munkába, bevásárol, megeteti az állatokat. De ez nem te vagy. Csak bambán szemléled, ahogy történnek veled, körülötted a dolgok, de alig tudsz felfogni bármit a valóságból. A világból kiszakadva vegetálsz.

„Rájössz”, hogy milyen pocsék gyerek/unoka/barát/feleség voltál. Mennyi mindent nem mondtál el, nem tettél meg, holott megígérted. Terveztétek. De mindig túl elfoglalt voltál. És már nem tudsz a szemébe nézni, nem foghatod meg a kezeit, csak így, kétrét görnyedve, a fejfára borulva kérhetsz bocsánatot.

Heteket hónapok követnek, eltelt az évforduló is, de te még mindig nem vagy jól. Hiába mondogatják körülötted, hogy ez így nem mehet tovább. Hogy el kell engedni, tovább kell lépni. De te még fuldokolsz a gyászban. Hogyan is tudnál kilépni belőle?

Egyszer csak azon kapod magad, hogy a reggeli jeges fájdalom megkésve érkezik. A súlya sem nyomja annyira a mellkasodat, hogy rohannod kelljen az ablakhoz friss levegőért. Nem bőgöd el magad, ha egy rá hajazó személy jön szembe az utcán, tudsz mosolyogni az emlékén, sőt, egyszer még fel is nevetsz, amikor az a disznóvicc jut eszedbe, amit tőle hallottál. Még pár hónap és képes vagy a Dunába dobni a gyurmából készült krokodilt, amit neki formáztál.

Elhatározod, hogy magadban viszed tovább a lelke szépségét, amit láttatni engedett. Kölcsönzöl a büszkeségéből, felvérteződsz a tartásából. És rájössz, hogy nem hagyott egyedül. Már nem lefelé nézel. Felmosolyogsz rá a napsütésben.

Pallagi Marianna
Kárpátalja.ma