Kopogtató: toleráns nacionalisták, gondoskodó ukrán vezetés és analfabéta magyarok

Ukrán nacionalistáink meglepően kedvesek és toleránsak. Tűrik a magyar önkényességet és csak figyelmeztetésekre korlátozódnak. Az itt élő magyar kisebbség jövőjére saját anyaországa jelenti az egyetlen veszélyt, mivel csak saját politikai céljai elérésére használja fel a külhoni nemzettársait, s nem törődik a gyermekek jövőbeni boldogulásával – nem úgy a hős, demokratikus ukrán állam.

Talán a fentiekkel summázhatjuk a leghűségesebben a mögöttünk hagyott hét (hetek) agymenéseit.

– Tudod hogyan különböztetheted meg a magyarokat az ukránoktól anélkül, hogy szóba elegyednél velük? – teszi fel a kérdést egy poltavai médiaszakember a november 12-i beregszászi „békés” nacionalista tüntetést követően. – Az egyetlen dolog, amit kivált belőlük az ukrán zászló látványa és a Dicsőség Ukrajnának! jelmondat: egy gonosz, sanda tekintet.

S valóban, múlt vasárnap Beregszász utcáin élesen elkülönültek egymástól az ukrán nemzeti öntudattal rendelkezők a helybéli (nem csak) magyar lakosságtól. Az ország egységét fenyegető kisebbség vasárnapi sétájáról tartott hazafelé, vagy barátaival, családjával töltötte szabadnapját. A kiszolgáltatott, nemzetükért utolsó vérig harcolni kész nacionalisták zászlókat lengettek, lózungokat ordibáltak és saját testi épségük védelmében petárdákat és füstbombákat dobáltak a veszélyesnek tűnő gyerekek és babakocsik elé. Becsületük megóvásaképp „szeparatista” rendőröket rángattak, provokáltak, és azért tépték le a piros-fehér-zöld zászlót a polgármesteri hivatal épületéről, hogy megmutassák Magyarországnak: ne akarja megmondani, hogy milyen nyelven tanítsák a saját gyermekeiket Ukrajnában.

Az esetet követően egymásra mutogattak a nacionalista szervezetek. A Karpatszka Szics közleményben határolódott el az eseménytől, és a nevüket, jelképeiket „eltulajdonító” egységtől, mely a Szvoboda párt holdudvarában alakult. A tüntetést kezdeményező Szvoboda a hágón túlról érkező fizetett provokátorokat okolja a félelemkeltésért. Egy, a tüntetésben résztvevő ismerősöm szerint ezek a provokátorok tértek el a Mennyei század falához, Tarasz Sevcsenko – magyarországi finanszírozásból készített – szobrához és a Kelet-Ukrajnában elesett katonák sírhelyéhez tervezett megemlékezés bejelentett állomásaitól. Csöndben teszem fel a kérdést: ha ez így van, miért a szélsőséges szervezet kárpátaljai vezetője állt a konzulátus felé igyekvő menet élén, tartott beszédet és dobott petíciót a kirendeltség postaládájába?

Nem az újabban „az ukrán–magyar nemzeti testvériségre felesküdő”, a rendbontástól elhatárolódó Karpatszka Szics szólította fel szeptemberben Kárpátalja védelmére a nacionalista csoportokat, hogy megmutassák „Ukrajna minden ellenségének (a nyilvánvalóknak és rejtőzködőknek), hogy csak ukránok lehetnek teljes jogú gazdái az ukrán földnek, melynek Kárpátalja is elválaszthatatlan része”? Nem gondolják úgy, hogy nacionalista „kiáltványukkal” maguk is felelősek a kialakult helyzetért?

Tételezzük fel, hogy bár szemellenzős, de a nemzetükért aggódó, az ország fejlődéséért tenni akaró nemzeti érzelmű személyek állnak a tüntetés mögött, s a kárpátaljai hazafiaknak nem céljuk a nemzetiségek közötti uszítás. A nacionalista ideológia azonban – ahogy a mellékelt ábra is mutatja – komoly veszélyeket hordoz magában, melyekre nem győzzük elégszer felhívni a figyelmet.

A feltételezett jóindulatot, melyet megelőlegezünk a nemzeti öntudattal rendelkező tüntetőknek, nem tudjuk megadni az ország vezetésének. Nem adhatjuk meg a miniszterelnöknek, aki – a hatályos ukrán törvényeket elfelejtvén – a magyar szimbólumok önkormányzati kihelyezéséről, mint lehetséges szeparatista veszélyforrásról beszél, aki becsmérli a magyar kormányt, ahogy a kárpátaljai helyzetet átlátó, racionálisan gondolkodó és véleményét nyíltan kimondó kárpátaljai kormányzót is, akinek leváltása már csak idő kérdése.

Nem előlegezhetünk meg jóindulatot az ukrán oktatási miniszternek, aki kétnapos kárpátaljai munkalátogatása során arról szerette volna meggyőzni a pedagógusokat, hogy a világ bolondult meg, egyedül Ukrajna tudja a helyes utat, és tartja szem előtt a kárpátaljai kisebbség jövőjét és a gyermekek felzárkóztatását. Rezzenéstelen arccal állítja az anyaországi pedagógustámogatásoknak, a szülőföldön történő megmaradás eszméjének köszönhetően itthon maradó, a gyermekek boldogulásáért nap mint nap küzdő pedagógusoknak, hogy Magyarország egyáltalán nem foglalkozik velük, sem a külhoni gyermekek jövőjével, egyedül a közeli választásokra fókuszál, és ezért hadakozik a demokratikus, a kisebbségi jogokat betartó Ukrajnával.

Hrinevics szerint az oktatási törvénynek köszönhetően olyan nemzedékeket nevelhetnek ki a megyében, akik elől elhárul minden akadály, bátran lehetnek orvosok, ügyvédek, vagy a példájukat követő arcátlanul hazudozó szakemberek, politikusok, diplomaták.

Kedves miniszter asszony! Ha csupán az ukrán nyelv elsajátítása hátráltatja az ország állampolgárait a mindennapi boldogulásban, miért lesz a 2016-os Év tanára idősgondozó Londonban? Miért próbálnak ukrán anyanyelvű családok százai magyar állampolgársághoz jutni, hogy aztán az Európai Unió országaiban próbáljanak szerencsét? Hová lettek a szakmájukban kiemelkedő orvosok, pedagógusok, jogászok, mérnökök, akiknek soha nem okozott problémát az államnyelv, mégis máshol kerestek boldogulást? Miért nem ismerik be végre, hogy megszegték a választási ígéreteiket, tovább eszkalálták a már meglévő konfliktusokat és szakadékba vezetik az országot, melybe nem csak a kisebbségek zuhannak bele. Ideje belátni, hogy a politikai magatartásukkal csak azt érik el, hogy többé senki nem fog mentőövet dobni a hajóroncs felé, melyet Ukrajnának hívnak…

Pallagi Marianna
Kárpátalja.ma