Maffiaképletek – „A Nemzeti Színháznak nem ez a dolga”
– Koltai Tamás kritikus az Élet és Irodalomban azzal vádolja, hogy politikusok háta mögé bújik, amikor nem felel a kérdésre: mikor veszi át a Nemzetit?
Hogyan felelhetnék arra a kérdésre, amelyre nem tudom a választ? Elmondtam, hogy érdekel a Nemzeti sorsa, de nem az épületnek, hanem az ügynek van jelentősége. A debreceni Csokonai Színházban is ezt az ügyet szolgálom, de ha egyszer megérik rá a helyzet, és születik erre egy politikai döntés, akkor lehet, hogy elvállalom a megmérettetést. Ám nem biztos, hogy erre sor kerül. Ami tény: az intézmény nem tölti be azt a szerepet, amelyre hivatott.
– Mit csinál rosszul Alföldi Róbert?
– Aki nem érti, miért gond, ha egy gyereknek azt mutatjuk: életútjának jutalma egy kurva, és nem a tündérkirálynő, annak az értékrendjével gondok vannak. Nem az a baj, hogy a fiatal nézők számára készült János vitéz-előadás sugalmazása szerint a falusi kislány, ha bekerül a városba, prostituált lesz. Azzal nem értek egyet, hogy épp a János vitézből kell kihozni ezt. A művészi útkeresés nem lehet öncélú, nem állhat szemben a mű eredeti szellemiségével. A Nemzeti Színháznak nem ez a dolga.
– Mi a dolga?
– A koncepcióm ugyanaz, mint a Csokonai Színház esetében. Az arctalansággá fajuló globalizáció hamis ideológiájával szemben a karakteres nemzeti értékeket kell vállalni, menteni és továbbfejleszteni. Emellett kezdeményezném az európai nemzeti színházak együttműködését is. Ha körülnézünk, az ellenkezőjét látjuk annak, amit Koltai Tamás lapjában, a Színházban Imre Zoltán sugall: ez elavult intézmény, amolyan „mauzóleum”. A szofisztikus megfogalmazások hátterében ugyanazt a zsigeri gyűlöletet érzem, amely lerombolta a régi Nemzeti Színház épületét is. A Nemzeti feladata, hogy mindent megtegyen a szellemileg egészséges új nemzedék fölneveléséért, melynek múltja nem gúny tárgya, hanem ihletforrása, alkotó energiáit pedig a magyar kultúra évezredes kontextusában tudja kiteljesíteni.
Ha kultúrpolitikus lenne, adna azért színházat Alföldinek?
– Jelentős színházi embernek tartom, tehát igen. Nem én vagyok az, aki csak a saját ízlését tartja legitimnek.
– Hanem?
– Amikor a kilencvenes években belecsöppentem ebbe a világba, azt kellett tapasztalnom: itt a színházak és alkotók szűk köre kapja a támogatásokat, részesül a kritika kegyeiben, a többi pedig vagy betagozódik politikailag, és akkor csurran-cseppen neki is, vagy partvonalon kívülre kerül. A szuverén alkotónak esélye sem volt helyzetbe kerülni, és ebben a kritikusoknak nagy a felelősségük.
– Önt éppen nem tartották bóvlinak sosem, nem mellőzték, még Koltai is interjút közölt önnel a Színházban, kritikák sorát írta a darabjairól.
– Amelyek közül a legfontosabbak nem jutottak el például a POSZT-ra. A Három nővér, amiért külföldön Mejerhold-díjat kaptam, vagy a Halotti pompa, amely a Csokonai Színház egyik legfontosabb előadása, nem került be a pécsi válogatásba, a Szarvassá változott fiú (cikkindító fotónkon) pedig méltatlan körülmények közt, offprogramban szerepelt. Értek annyira a szakmához, hogy azt mondjam, ez a három előadásom nagyobb figyelmet érdemelt volna.
Tényleg sértettnek tűnik – ennyiben úgy látszik, igaza van Koltainak.
– Akár lehetnék is. Koltai Tamás maga ismeri el, hogy nem szakmai szempontból ítélte meg a Bánk bánomat 2002-ben, hanem azért húzta le, mert az általa gyűlölt új Nemzetiben rendeztem meg. A kritikusok többsége politikai alapon viszonyul a művészi alkotásokhoz. Miért adnék a szavukra? A működésük logikája ugyanaz a látszatdemokrácia, amely évtizedek óta meghatározza a szakmát. Elvileg ugyanolyan eséllyel indulsz egy igazgatói pályázaton, mint más, de mindenki tudja, hogy nincsenek egyenlő esélyek. Ez a hazugsághalmaz pedig a haszonélvezők érdekei miatt működik továbbra is. Most meg vannak rémülve, hogy olyan ember kerülhet a Nemzeti élére, aki nem hajlandó igazodni az Európa nagy részét agresszív módon uraló színházi gondolkodáshoz. Még jobban félnek attól, hogy esetleg csinálok valami igazán értékelhetőt a Nemzetiben. Félelmükben képesek az egész világot telekürtölni rágalmakkal: cseh és szlovák barátaim hívogatnak fel meglepve, hogy milyen híreket terjesztenek rólam.
– Ön szerint tehát ellenzőinek nem az a valós félelme, hogy árvalányhajas népnemzeti romantika, giccs uralja majd el a Nemzetit?
– Dehogy. Az ellenkezőjétől tartanak: attól, hogy jó lesz, hogy konkurenciája támad annak a néhány fővárosi művésszínháznak, amely a kialakult kánonban érinthetetlen volt. Nem akarnak ők minőségi Nemzetit. Nekik épp így jó, ahogy van. Mit gondol, Beregszászban miért voltam én olyan jó rendező a szemükben? Akkor még Molnár Gál Péternek is megfeleltem, Beregszászba küldött mindenkit színházat nézni. Amint viszont beléptünk az ő védett kis territóriumukba, megváltozott a helyzet. Olyan egyszerű maffiaképlet ez, hogy nincs is mit ragozni rajta.
– Tegyük fel, kinevezik. Amikor a jobbos törzsszavazó bemegy, és megnézi az ő igazgatóját, aztán sehol semmi árvalányhaj meg operett, csak valami „művészszínház”, akkor mi lesz? Vagy nem ilyen a jobboldal elvárása?
– Tévedés, ha a jobboldali szavazót vagy a nemzetben gondolkodó átlagembert az árvalányhajjal és az operettel azonosítjuk. A nemzeti oldalon álló értelmiségiek, művészek, gondolkodók és azok közönsége nyitott, sokszínű közeg, amely sok szempontból jóval progresszívebb és hitelesebb, mint a kanonizált művészvilág, amely mára jórészt belterjes gittegyletté vált. Persze, arra is volt már példa, hogy felhergelt politikai indulatból hagyták ott az egyik előadásomat, a Bánk bánt. Az ember kockáztat, amikor keresi az esztétikailag érvényes színházi nyelvet. Minden eszköz megengedett, ha az nem öncélú, ha van koherenciája. Ám ez időnként az elavult gondolkodás, az értetlenség falába ütközhet.
– Először Debrecenben is ön miatt zuhantak a bérleteladások.
– 2006 óta megváltozott a közönség összetétele, ez tény. De nincs okunk a félelemre, bérleteseink száma az elmúlt két évben 5900-ról 13 ezerre emelkedett. Számos előadásomat többször is megnézik, és nem feltétlenül a könnyű befogadhatóságuk miatt. Én sokféle színházat tudok csinálni. A Csokonai Színház háromtagozatos vidéki repertoárszínház, ahol műfajilag is sokszínűnek kell lenni a gyerekdaraboktól a kísérleti színházon keresztül az operáig. Ugyanakkor 17 éve megy a beregszásziakkal a Sólyompecsenye, nyolc éve játsszuk a Tótékat, és a Liliomfinak is hasonló jövőt jósolok. A Szarvassá változott fiú pedig, amelyet eddigi pályám talán legfontosabb előadásának tekintek, és a „legalternatívabb” formanyelven hoztam létre, szintén óriási közönségsikernek örvend.
– Ehhez képest a közvélemény az alternatívok ellenségeként könyvelte el.
– Álságos, ahogy megpróbálnak szembeállítani az alternatívokkal. Éppen engem, aki debreceni igazgatóként sokat tettem az alternatív színházakért az Alternatív Színházi Szemle befogadásával vagy a DESZKA Fesztivál megszervezésével. A legjobbak szerintem tisztában vannak azzal, hogy az ő érdekük is az lett volna, ha nem áldemokratikus egyenlősdi alapján osztják vagy csökkentik a független színházakra szánt pénzeket. Azok, akik már bizonyítottak, kaphassanak többet, a kezdők pedig dolgozzanak meg az elismerésért, ahogy minden komoly alkotóműhely teszi indulásakor. A színházi törvény körüli vitának szerintem ez volt a lényege. Soha nem bántottam Schilling Árpádot, Horváth Csabát vagy Pintér Bélát, akiknek a munkásságát mindig nagyra értékeltem. Nem róluk van szó, hanem azokról, akikről a független színházak képviselői maguk is azt mondják: blöff. Magács László szerint például létezik 30-35 blöffszínház, Horváth Csaba ezt a számot 50-55-re teszi.
– Kőszínháznak meg alapból jár a támogatás?
– Dehogy. Sajnos azonban a politika eddig még nem segítette elő egy olyan értékalapú feltételrendszer létrehozását, melynek alapján el lehetne dönteni, kinek jár támogatás. A törvény most lehetőséget sem ad erre, így mindenki kénytelen a statisztikai adatokkal manipulálni. A választás óta eltelt nyolc hónap, s ennek az évnek megint úgy megyünk neki, hogy nincs normális szabályozás. Hiába van kapcsolatom néhány mostani politikai vezetővel, mégsem sikerült elérnem, hogy módosítsák a színházi törvényt. A Fideszben bizonyos körök megakadályozták ezt, mert az eddiginél nagyobb bátorság kellene hozzá.
Mégis, Szőcs Géza kulturális államtitkár ízlése döntse el, melyik kör mennyit kap?
– A szubjektív elemet nem lehet kiiktatni. A döntéseket eddig is néhány kuratóriumi tag hozta a személyes preferenciái alapján, mint például az alternatívok esetében, pedig ők büszkék voltak az általuk kidolgozott rendszer objektivitására. Két alternatívát látok: vagy a miniszter döntsön, vagy válasszon szakmai csapatot, melynek tanácsait mondjuk egy évig elfogadja. Legyen övék a döntési jog, ezzel együtt a felelősség is.
– Talán az ön által vezetett Magyar Teátrumi Társaság tagsága lenne érdemesült a támogatásra? Merthogy a kritika úgy szól: az ön magas kultúrája és ízlése fényévekre van fideszes kinevezett klubtársaiétól, mégis őket fogja össze, népszínháznak hazudva a bóvlit, hogy a hatalom kedvében járjon.
– Mindig meglepődöm, amikor bóvlinak neveznek egy színházat, csupán mert az igazgatója jobboldali kötődésű. Miért nem vetődtek fel ezek a kérdések az olyan politikai kinevezettek esetében, mint Szurdi Miklós vagy Székhelyi József? Nem állítom, hogy mindenben egyetértek a Teátrumi Társaság minden tagjának műsorpolitikájával, de a vidéki színházak többségének igenis jót tett a vezetőváltás. A Teátrumi Társaság pedig folyamat: színházaink között vendégjátékok cseréje zajlik, nyitottak vagyunk egymás irányába, s a populárisabb előadások mellett kifejezetten minőségi, művésszínházi produkciók is megjelennek e színházak repertoárjában.
– Például?
– Például a kecskeméti Gogol. Utóirat, vagy a Szentivánéji álom Veszprémben. Amennyire tudok, próbálok is hatni a tagjainkra, persze csak óvatosan.
– A szolnoki színházat vezető Balázs Péter tehát egyszer csak valamilyen kortárs darabbal nyer majd nemzetközi díjat?
– Miért is kellene elvárni tőle? Nem vagyunk egyformák, az ő világának más a csapásiránya. Ugyanakkor a szolnoki színház programja, az Ádámok és Évák ünnepe fontos kezdeményezés a fiatalok színházba vonzására és Az ember tragédiájának megismertetésére. Ezekről a kérdésekről nyugodtabb légkörben fontos lenne beszélni, csakhogy ma a sajtó hisztérikus hangulatkeltése, a napi- és hetilapokban folyó pengeváltások nem szolgálják a színház ügyét.
VIDNYÁNSZKY ATTILA
1964. március 6-án született a kárpátaljai Beregszászon. • Gyerekkorát a városhoz közeli Nagymuzsalyon tölti. • 1985-ben az Ungvári Állami Egyetemen magyar-történelem diplomát szerez, két évig a nagymuzsalyi középiskolában tanít, majd felvételt nyer a Kijevi Állami Karpenko-Karij Színház- és Filmművészeti Egyetemre. • 1992-ben szerez rendezői diplomát, alapító igazgatója a Beregszászi Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színháznak, napjainkban főrendezőként segíti a színház munkáját. • Magyarországon 1999-től a régi Nemzeti Színházban, 2000-től a Pesti Magyar Színházban állított színpadra darabokat. • 2006 januárjától a Csokonai Színház művészeti vezetője, 2007 áprilisától ugyanitt megbízott igazgató. • Nős, öt gyermek édesapja.
Forrás: hetivalasz