Magyar szülők névsora

Minap részt vehettem egy tanácskozáson, ahol többek között arról folyt a szó, miként lehetne rávenni a kárpátaljai magyar szülőket, hogy gyermekeiket magyar óvodába, majd magyar iskolába írassák.

A szakértők számos kiváló módszert felsoroltak az apák és anyák ösztönzésére az oktatási-nevelési támogatás összegének növelésétől kezdve, az intenzív beíratási kampányon keresztül, egészen addig, hogy a helyi magyar nyelvű sajtóban interjúkat jelentetnek meg neves, tekintélyes kárpátaljai magyarokkal, akik egyéni példájukkal, érveikkel hivatottak jobb belátásra bírni az ukrán iskola felé kacsingató nemzettársainkat.

Az előadók igen felkészültek és meggyőzőek voltak, a hallgatók arcát fürkészve mégis némi bizonytalanságot véltem felfedezni itt-ott. Mindjárt leszögezném azonban, hogy az vesse rájuk az első követ, aki úgy gondolja, hogy benne egy csöppnyi kétely sem merülne fel – nem a célt, hanem a módszereket illetően! –, ha annyi év munkája után azt tapasztalná, hogy még mindig nem sikerült megfordítania a folyamatot: a magyar iskolások száma lassan, de megállíthatatlanul fogy Kárpátalján.

Újságíróként a tanácskozás után mindjárt azon kezdtem törni a fejem, hogy kik lehetnének közösségünknek azok a jeles személyiségei, akiknek a példája, a szava jobb belátásra bírhatná az ingadozókat, a magyar helyett ukrán iskolát választókat. Potenciális interjúalanyokból nem volt hiány, a lista biztatóan gyarapodott a noteszemben, a feleségem azonban, aki gyakorlatias teremtés, azzal a „szúrós pillantásával” nézett le a vállam fölött a listára, amelyről mindjárt tudhattam, hogy nincs igazam. Követtem hát a konyhába, hogy kikérjem a véleményét – legalább így utólag.

– Szerinted hány ember dönt a gyermeke jövőjéről pusztán annak alapján, amit az újságban olvas? – szögezte nekem a kérdést és a rántásos fakanalat, majd mindkettőnk érdekében mindjárt ismét a tűzhely felé fordult.

Visszakullogtam a számítógéphez, hogy levonjam a következtetéseket útmutatásából. Egyrészt kétségtelen, hogy minden szülő a legjobbat akarja gyermekének, s ez vezérli akkor is, amikor arról dönt, melyik iskolába íratja. Hogy adott esetben minek az alapján dönti el valaki, mi szolgálja leginkább a család büszkeségének a javát, az változó, de általánosságban elmondható, hogy rendszerint a napi tapasztalat, a környezet a meghatározó ebben. Na és mit lát a kedves szülő, ha tájékozódni akar? Kevés munkalehetőséget, nehéz megélhetést, lekezelő ukrán hivatalnokokat, a polgárt – különösen a kisebbségit! –sorsára hagyó államot. Ráadásul hogyne inogna meg, aki azt tapasztalja, hogy még a magyar iskola némelyik tanára is ukrán iskolában járatja a saját gyermekét?!

Másrészt viszont, ha ennyire egyszerű volna a képlet, már rég nem működnének a magyar iskolák, mert az utolsó magyar gyerek is átiratkozott volna még évekkel ezelőtt az ukrán iskolába. Az átlagos, hétköznapi kárpátaljai magyar ember azonban valamilyen rejtélyes okból kifolyólag változatlanul ragaszkodik ahhoz, hogy gyermekét magyarul taníttassa (az újságot magyarul olvassa, a tévét „magyarul nézze” – elnézést a képzavarért .) Erre az emberre nemigen hatnak a hamis érvek, hogy az ukrán iskolába járó magyar gyerek jobban boldogul az életben, sőt még az a féligazság se, hogy jobban megtanul ukránul, mint magyar iskolát végző társa. Az ilyen ember megörökölte a magyarságát és tovább is akarja adni.

Tapasztalataim szerint a kárpátaljai magyar átlagember legjellemzőbb tulajdonsága, hogy sosincs egyedül. Mindig akad hozzá hasonló társa, akivel összefoghat, akivel kiharcolhatja, hogy a falujában – városában legyen magyar iskola, vagy megakadályozza, hogy az önkormányzat, a hatalom valamilyen pillanatnyi érdektől vezérelve megszüntesse azt, amiért évek óta küzdött, amelyhezez joga van. Ő érte el, hogy a második világháború után, a legsötétebb sztálini korszakban újra megnyíljanak Kárpátalján a magyar iskolák. Ő írta alá az 1972-es beadványt, melyet Fodó Sándorék a hatalomnak címeztek többek között azért, hogy újra legyen magyar felvételi az ungvári egyetemen, s így legyen hol továbbtanulnia a magyar iskolák végzőseinek. Ő látott hozzá a rendszerváltáskor a magyar iskola újjáépítésének, megnyitásának ott, ahol addig nem működött. Napjainkban is ő az, aki nem kételkedik, s magyar iskolába íratja a gyermekét, példát mutatva ezzel az ingadozóknak, a kételkedőknek.

Vele kellene interjút készíteni, jutott eszembe, megismertetni a példáját az olvasóközönséggel, de sajnos nem lehet, hiszen – szerencsére – még mindig több ezer van belőle. Ugyanakkor bár sokszor elmondjuk, hogy minden magyar embernek kötelessége magyar iskolába járatni gyermekét, ez nem zárja ki, hogy elismeréssel adózzunk azoknak, akik valóban így cselekednek, s egyben példájukkal a magyar iskola felé tereljük a kételkedőket.

Amint ezen elismerés mikéntjén töprengtem, eszembe jutott, hogy régi hagyomány minden évben kötetbe gyűjteni a kárpátaljai magyar iskolák végzőseinek nevét. Így talán nem volna rossz, folytattam a gondolatot, minden évben összeállítani azon szülők névsorát is, akik a magyar iskolát választották gyermekük számára – méghozzá települések szerint, hogy mindenki láthassa, kik azok, akik a saját falujukban, városukban jó példával jártak elől. A listát közzé lehetne tenni az újságban is. A kivitelezés nehézségeitől nem kell félni, sajnos olyan kevesen maradtunk, hogy mindannyiunk neve elfér egyetlen újságoldalon…